Kodály a mennybe megy

Azt kérdi egy amerikai úr a szünetben, hogy ami az előbb elhangzott, amit a közönség a zenészekkel együtt énekelt, az a Himnusz volt? Nem, nem a Himnusz, csak majdnem, az A csitári hegyek alatt szólt pódiumon és nézőtéren Pál István Szalonna felhívására. Előtte a banda játszott, bő fél órát zenéltek, és még egy hang sem szólt Kodálytól, mégis szünet van.
Csodálatos élmény, de rögtön fölveti azt a kérdést, hogy vajon nem nyerte-e Kodály túl magát az elmúlt évtizedekben? Hatni tud-e a Székely fonó, ha nem arról van szó, hogy ünneplős zeneműként van becsempészve a közönség tudatába, ha nincs abban semmi döbbenetes, ha koncertteremben, vagy akár az Operában eredeti formájában játszanak népzenét, legfeljebb a prímás a helyszín tiszteletére nem veszi le a zakóját?

A válasz az, hogy most semmi baj nincsen. A Székely fonó ebben a változatban operaként funkcionál, és nem népművészeti gálaként, Ehhez kellett a lengyel stáb, Michal Znaniecki rendező, Magdalena Dabrowska jelmeztervező és Bogumil Palewicz animációtervező. Olyanok, akiket nem kötnek a mi hagyományaink, akiknek nem lehet a szemére hányni, hogy de kérem, ez nem székely népviselet. Tényleg nem az, a látvány kicsit inkább szlávos, kicsit mesei. Nyilván nagyobb a különbség, mint amikor Kodály a székely népdalok közé felvidékieket is becsempészett, felteszem, Trianon következményeként, de a cél is más: az a kérdés, hogy otthon maradhat-e a mű az Operaházban, vagy jobb helyet találhat magának a koncertteremben.

Most otthon van. Otthon attól, hogy története lett, haláltól halál utánig tart. Elmegyek, elmegyek, énekli a legelején a Kérő, aki most nem kérő, hanem férj, halálos betegen fekszik a szobában. Elmegy, mert meghal, eltemetik, megsiratják, még az életet is tovább löködi a Háziasszony Gál Erika, amikor próbálja a borzalom közepén a Kitrákotty-mesével csitítani a gyermekét. Haladunk előre és haladunk vissza, a hatalmas, színpadi tükörkeretben nézi magát a gyászoló nő, és a boldog önmagát látja, a fehér ruhásat. A két szerep a Háziasszony és a Fiatal lány eggyé válik, Rost Andrea az utóbbiként a vidám múlt, Gál Erika a sötét jelen. Ami a hangok állapotát illeti, Rost nem éppen vidám jelen, élesedett a hangja, van enyhe visítás-jellege. Még mindig kellemesebb élmény, mint Ulbrich Andrea szörnyű élet-halál harca A legény anyjaként.

A zenéhez kreált cselekmény végig zökkenőmentesen halad hátra és előre, Görög Ilona balladája most boldog befejezést nyer, megfogják a márnát, de rögtön el is veszik feleségül. Úgy látszik, ennyit változott a világ: ha egy fiatalembernek tetszik, egy lány, nem biztos, hogy katasztrófa lesz belőle. Nem is a hátrafelé haladás az igazi meglepetés, hanem az előre: a háziasszony neveli gyermekét, majd ágynak esik, meghal ő is. De ez a történet nem itt ér véget. Nem is tehetné meg, hiszen óriási finálé vár még ránk. Talán itt érezni a zenei megvalósításban a hiányt: eksztázist azért nem hallani, pedig a színpadon a mennyország nyílik meg, egymásra talál férj és asszony, pontosabban férjek és asszonyok, a boldog és boldogtalan állapotok, ifjak és az élettől főbe kólintottak. Új népmesei befejezést látunk: máig is élnek, pedig meghaltak. Ahogy Kodály. Ahogy a Székely fonó.

Kultúra
2016.10.02 12:41

Ezek is érdekelhetnek

Ajánlott cikkek

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.