Kiválasztott világkép
Megnéztünk egyebek mellett egy cuki kismajmot, véres, ijesztő harci jelenetet és idegborzoló lovaspóló-balesetet is. Egy hónapig látható a Néprajzi Múzeumban a World Press Photo 2014, a világ legjobb sajtófotósainak tárlata.
Néhány éve tettünk egy elhatározást: amikor a World Press Photo kiállításokról számolunk be, valamennyi alkalommal le fogjuk írni Susan Sontag intelmét, mely szerint „A tragédiák kritikátlan és tömeges előmutatása egy idő után kiöli az emberből a szánakozás képességét, és lezülleszti a lelkiismeretet.”
A jó fényképet díjazták, ez volt az egyetlen döntési szempont Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Megfogadtuk, ezért ismét leírjuk, de ezúttal a szokásosnál csekélyebb indulattal. Ez egyfelől annak köszönhető, hogy lelkiismeretünk a kíméletlenül nyers képáradatnak köszönhetően bizonyára már a hibahatár alá züllött, másfelől meg annak, hogy az aktuális World Press Photo képei most mintha szelídebbek lennének, mint az elmúlt esztendőkben. Miközben a színvonal is áttetszőbb. Nem arról van szó, hogy Jeff Pachoud ne tudna művészi légi felvételt készíteni a Mont Blanc tetején megrendezett kutyaszánversenyről, vagy Christian Ziegler ne tudna tízes cukiságfaktorral megörökíteni egy bonobó majomkölyköt. Csak az olyan riporteri bravúrokból van kevés, mint Goran Tomasevicé, aki valódi életveszélyben fotózta azt, amikor a Szabad Szíriai Hadsereg katonái egy kormányzati ellenőrző pontot támadnak Damaszkuszban, esetleg Emiliano Lasalviaé, aki egy lovaspóló-baleset idegborzoló pillanatát örökítette meg. Szép, emberi történetet mesél Taslima Akhter felvétele, amely egy összeomlott bangladesi gyárépület alól kiásott, holtában is egymást átölelő párt mutat. Az elmúlt év eseményeiről 132 országból 5754 fotóriporter által a pályázatra beküldött 98 671 képből, a Néprajzi Múzeumban látható 143 díjazott alkotás között sok jó is akad, de sok helyi értékű és fakóbb mű is.
A World Press Photo kiállítások sajátossága, nézői szempontból olykor nehézkes terhe, hogy a képek leggyakrabban csak a hozzárendelt történettel együtt értelmezhetők, márpedig ezeknek csupán szűk kivonata jelenhet meg, ami a legtöbbször szerény muníció a mélyebb átéléshez. Pedig a tablók között olvashatók a 2014-es zsűri elnökének szavai: „Ha a díjakat az ügyeknek kezdjük osztogatni, olyan erkölcsi és filozófiai labirintusba tévedünk, ahol jóval kisebb az esélyünk az eligazodásra, mint ha egyszerűen a jó fotót díjazzuk – és nekünk ez volt az egyetlen döntési szempontunk.” Lehet, hogy ez így volt, de az idei kollekció minimum vegyes minőségű. A konfliktusok egy részét megidézi, ám nem olyan szívbe markolóan, ami alaposabb átgondolásra ösztönözne minket.
Végül erősen rontja a komfortérzetet, hogy a képek a már megszokott tablószerű nyomatokon kerülnek a konzolokra, és így tompább, vérszegényebb az élmény, mint mondjuk az amerikai Peter Turnley: Francia csók – szerelmes levél Párizshoz című kísérőtárlatán, ahol káprázatos minőségű fotográfiák láthatók. Tökéletes nagyításban talán a 2013-as év sajtófotója, John Stanmeyer felvétele is jobban tetszene, amelyen Dzsibutiban, afrikai bevándorlók az olcsó szomáliai mobiltelefon-hálózatot keresik az éjszakai holdfényben annak reményében, hogy legalább pillanatokra kapcsolatba léphetnek a távolban hagyott rokonaikkal. A World Press Photo segítségével mi is rendre keressük a kapcsolatot a világgal. Ezúttal nem mindig találjuk.
A KIÁLLÍTÁS MEGTEKINTHETŐ: World Press Photo 2014 Néprajzi Múzeum, Budapest Nyitva: október 26-ig.