A hivatalos, egyeztetett listán 135 magángyűjteményből származó festmény és szobor szerepel, a szakemberek azonban ennek sokszorosára teszik a második világháború alatt és után a Szovjetunióba hurcolt magyar műkincsek számát. A moszkvai hatóságoknak az 1990-es években átadott magyar igénylistán nyolcvanezer tárgy szerepel.

Egy sárospataki biblia Kovács Tamás / MTI

„Négy nagybank páncélterméből, közraktárakból és nagykövetségekről vittek el a tulajdonosaik reményei szerint ott biztonságba helyezett műtárgyakat” – mondta lapunknak Mravik László nyugdíjas művészettörténész, aki évtizedeket töltött e téma kutatásával. Az azonosított művek között vannak rendkívüli darabok, Munkácsy, Goya, El Greco, Corot, Manet vagy Renoir képei, de Mravik László szavai szerint előfordulnak szerény alkotások, sőt „gyönyörű, de anyagi szempontból értéktelen hamisítványok” is.

Nem annyira a háború alatt, mint inkább annak befejeződése után gyűjtötték össze a műkincseket a Vörös Hadsereg erre kiképzett egységei, amelyek többnyire egyenruhás, bankügyekben jártas szakemberekből és művészettörténészekből álltak – tájékoztatta a Népszabadságot Nanovfszky György, aki 1992 és 1998 között volt magyar nagykövet Moszkvában, és aktív szerepet játszott a Szovjetunióba került kulturális értékek visszaszolgáltatásáért megkezdett tárgyalásokban.

„Sztálin filozófiája az volt – tette hozzá a nyugalmazott diplomata –, hogy az ellenséges országokból, amolyan háborús jóvátétel gyanánt, el kell vinni a művészeti alkotásokat a Szovjet unióba, és aki akarja, ott megnézheti őket.” Mravik László adatai szerint Magyarországon elsősorban vállalati részvényeket kerestek a Vörös Hadsereg úgynevezett gazdasági tiszti bizottságai, de ha már műkincseket is találtak a banki trezorokban, hát azokat is magukkal vitték. A szakértő úgy véli, nagyon nehéz feltárni ezeknek az értékeknek a sorsát.

„Léteznek róluk iratok, még azt is tudjuk, hogy mely moszkvai levéltárakban, de nem férhetünk hozzájuk” – mondta. Így aztán azt sem tudni pontosan, mi jutott el végül a Szovjetunióba. Sok műtárgyat ugyanis feltehetőleg elkótyavetyéltek a már hazafelé tartó szovjet egységek tisztjei. Erre utal, hogy időről időre világszerte felbukkan műkereskedésekben, aukciókon valami, ami biztosan Magyarországról tűnt el. Borisz Jelcin elnöksége idején Oroszország erős hajlandóságot mutatott a műtárgyak visszaszolgáltatására, Antall József miniszterelnök pedig, egykori múzeumi emberként, megértette az ügy jelentőségét.

A moszkvai konzervatív körök azonban igyekeztek megakadályozni az erre irányuló kísérleteket – jellemezte a helyzetet Mravik László, és Nanovfszky György is megerősítette: kezdettől fogva nehézkesen haladtak az egyeztetések. „Az oroszok arra hivatkoztak, hogy mindaddig nem tudják visszaadni a műtárgyakat, amíg nem állapítják meg az eredeti tulajdonosok kilétét” – emlékezett a volt nagykövet, és felidézett egy esetet az 1990-es évek elejéről, amikor a még kulturális miniszterként Moszkvában vendégeskedő Mádl Ferenc a magyar műkincsek egy részét őrző Grabar Intézetben maga mutatta meg partnereinek az egyik kép hátoldalán a Budapesti SzépművészetiMúzeum tulajdona feliratot és a keretébe tűzött rajzszegen olvasható magyar szöveget.

Jelcin 1992. novemberi, budapesti látogatásán „visszaajándékozott” Magyarországnak két festményt, 2006 februárjában pedig utódja, Vlagyimir Putyin budapesti látogatásához időzítve érkezett újra Magyarországra a sárospataki református könyvtár 136 kötete. Igaz, ez utóbbi esemény művészettörténeti jelentőségét kétségbe vonják a szakemberek. „A könyvek kevesebbet érnek, mint az a több százezer dollár, amelyet őrzési díjként fizettünk értük. Nincsenek köztük igazi ritkaságok, azok ugyanis – például a kéziratos rész, az első lengyel nyelvű biblia és a numizmatikai gyűjtemény – nem került vissza” – mondta Mravik László.

A magyar–orosz restitúciós tárgyalások jelenlegi állásáról semmit sem tudni. Ha folytatnak ilyen egyeztetéseket, akkor azt a nyilvánosság kizárásával teszik. Legalábbis az erre vonatkozó kérdéseinkre nem adott választ a Miniszterelnökségi Sajtóiroda, hanem csak egy rövid történeti összefoglalóval szolgált, amely egyebek között felidézte, hogy a két ország restitúciós kapcsolatait két nemzetközi dokumentum szabályozza. A II. világháború során és az azt követő időszakban a másik ország területére került kulturális értékek visszaszolgáltatását szolgáló együttműködésről 1992. november 1-jén Budapesten írtak alá egyezményt, a kölcsönös restitúciós igényeket szabályozó magyar–orosz munkacsoport létrehozásáról rendelkező jegyzőkönyvet pedig 1993. május 21-én Moszkvában szentesítették.

„Az egyezmény végrehajtása érdekében a Kormány 1036/1993. (V. 19.) Korm. határozatával létrehozta a Kulturális Javak Visszaszolgáltatásának Bizottságát. 1993 májusában pedig Moszkvában megalakult a magyar–orosz közös restitúciós munkacsoport. A kormányhatározatot az 1119/2010. (V. 13.) Korm. határozat hatályon kívül helyezte” – közölték, és a restitúciós adatbázissal kapcsolatos információért a Szépművészeti Múzeumhoz irányították lapunkat. A múzeum viszont arról tájékoztatott, hogy az ez ügyben zajló orosz–magyar államközi tárgyalásokat illetően nem illetékes, „az Oroszországban lévő műtárgyak kutatása és az annak előfeltételét jelentő aktív kormányzati tevékenység jelenleg szünetel”.

„Ez már nem szakmai, hanem politikai ügy.Mindig is úgy gondoltam, hogy valamilyen gazdasági kérdésekkel összekapcsolva, csomagban lehetne megoldani, és erre a Horn-kormány idején jó lehetőségek voltak” – vélekedett Mravik László, aki úgy tudja, a közelmúltban is folytak megbeszélések, Putyin gesztust kívánt gyakorolni, komoly dolgok visszaadására készült. Szerinte valami elindulhatott volna, de elakadt, és az ukrán válság okozta szankciós háború egy időre alighanem lehetetlenné tette a komoly eredményt.

Ugyanakkor a következő orosz államfői látogatás február 17-én várható, és – miként az eddigieket – akár ezt is kísérhetné valamilyen műalkotás visszaszolgáltatása. A jogalap mindenesetre megvan hozzá. Ezt diktálja a nemzetközi jog, és a második világháború következtében Oroszországba került műkincseket amúgy szövetségi tulajdonnak minősítő orosz restitúciós törvény is kínál megoldást: az egyházak és a nácizmus által üldözöttek javait vissza lehet adni eredeti tulajdonosaiknak. Márpedig a Magyarországról elvitt műtárgyak jelentős része ilyen, hiszen jórészt a zsidó nagypolgárság, valamint a háború- és nyilasellenes arisztokrácia képviselőinek tulajdonában álltak.

A Szépművészeti Múzeum tájékoztatása szerint az Oroszországban már azonosított, a híres Herzog- és Hatvany-gyűjteményből származó képek vagy a Kornfeld-gyűjtemény gótikus faszobrai is a kivételek közé tartoznak. Az intézmény szakemberei ugyanakkor azt is hangsúlyozták: mivel ezek a műtárgyak magánkollekciókból származnak, „restitúciójuk nem jelenti, hogy köztulajdonba kerülnének”. Oroszországban ugyanakkor még a kulturális elit jelentős része is ellenzi a háborús zsákmányként odavitt kulturális értékek visszaszolgáltatását.

A Magyarországról származó műtárgyak egy részét már az állandó kiállításának részeként őrző moszkvai Puskin Múzeumot több mint ötven éven át, egészen tavalyelőttig irányító Irina Antonova szerint például ezek az orosz veszteségek ellentételezéseként szolgálnak. „A Louvre olasz gyűjteményének háromnegyede Napóleonnal került Párizsba. Ez közismert, mégis ott maradnak” – érvelt egy alkalommal. Mravik Lászlót egy csöppet sem lepi meg az ilyen vélemény. „Nem tud egyetlen olyan múzeumigazgatót sem mutatni, aki szívesen megválna az általa vezetett intézményben őrzött műtárgyaktól” – jellemezte a szakma hozzáállását.

A 2000-es évek közepéig Ausztria, Belgium, Görögország, Hollandia, Luxemburg és Ukrajna ugyancsak előállt restitúciós igényekkel, és Moszkva ezek egy részét teljesítette is. A Newsru.com orosz internetes hírportál beszámolója szerint Hollandia például levéltári iratokat, metszeteket és festményeket kapott vissza. Ausztria a 2000-es évek elején több mint 300 könyvet vehetett újra birtokba, tavalyelőtt pedig 977 értékes kötet tért haza Oroszországból a kismartoni Esterházy-könyvtárba.