Bent Hammer rendező-forgatókönyvíró pedig mindent elkövet, hogy nekünk, vagy csak ennek a túlegyszerűsített képnek megfeleljen. Rég láttam az 1001 grammnál letisztultabb, hűvösebb, ha úgy tetszik: egyszerűbb filmet. Ám az egyszerűség, most nem rejt magába titkos labirintust, feltárásra váró világokat, ahogy a faékben is nehéz megsejteni a tudomány történetét. Hammer leüt egyetlen tiszta hangot, és ahhoz tartja magát.

Marie, a fiatal tudós élete szabványok és hitelesítések között csordogál, amit csak lehet, mérlegre tesz. A saját élete is ilyen: csupa derékszög, kicentizett érzésektől és grammra kiporciózott csalódásoktól kong a ház, az üresség szinonimái vonulnak fel. A boldogság illúzióját akkor érzi egy pillanatra, amikor cigarettaszünetben, a két tűzfal közötti résben felnéz a szabálytalan égre. Végül édesapja halála miatt ő utazik el helyette a francia kilós konferenciára, ahová a tagországok viszik el a maguk szabványait, a minden kilók anyjának tekintett gömbhöz.

Már ebből is érezni, hogy a filmet finom rétegként lepi be az irónia, ami a harsány nevetéshez nagyon kevés, a mosolytalan komolysághoz pedig sok. Egy túlzottan szabályozott világ elmélkedik a tökéletes kilóról, a tökéletes mértékegységről, amely pántként szoríthatja magához a folyton változó létezőket, és konyhafilozofálást folytat, hogy vajon mérlegre tehető-e az élet, az a legnagyobb teher, ha nem cipelünk semmit. S közben persze gyönyörűen metszett képek, hűvös képeslapok Norvégiából, amíg el nem jön a szerelem, a mérsékelten bogaras Pi személyében. Ha nagyon ironikusan akarom felfogni, akkor a francia tudós, aki a madarak énekét méricskéli, a matematikai állandó megszemélyesítője, aki a folytonosság illúzióját csempészi a hősnő életébe. Mert az 1001 gramm úgy tesz, mintha tele lenne sok jelentéssel bíró mozzanattal (1001 grammot nyomnak a folyton a tökéletes kilót kereső apa hamvai), ám ez igazából látszat, a barlang falára vetített idea, elmosódott árnykép. A művészet nem mindig képes kitölteni a vákuumot.

Hammert, aki az iróniában verhetetlen, ám hasonló eszközökkel dolgozó Dalok a konyhában vagy az O’Horten rendezője is egyben, most cserbenhagyta az arányérzéke: túl keveset adagolt a túl kevéshez. S ő, aki nagyon jól ismeri a magány, a monoton élet költészetét, most csak néhány kecskerímet húzott elő feneketlen zsákjából. Haragudni persze nem tudunk rá, mert hangulatban és atmoszférateremtésben, egy-egy eltalált csöndben még mindig átlag felettit hoz. Vagyis amikor ront, akkor is úgy teszi, hogy érdemes megnézni.

1001 gramm
Forgalmazza a Vertigo Média