„Jó lett volna a templomról a terveket a falakra kitéve megtekinteni. Egy kicsit rideg a tervezett templom. Nagyon jó, és nagyon örülünk a várva várt templomnak, már nagyon hiányzott a városrészből. Nem tetszik a torony. Ha ez római katolikus templom, akkor miért kell fedni annyira azt a keresztet? Van-e pénz az orgonára? A tűzrendvédelmi hatósággal kellőképpen egyeztettek-e?"

Két éve ezek és ehhez hasonló észrevételek hangzottak el azon a lakossági fórumon, ahol a már több éve tervezett új templom makettjét végül bemutatták. A lakossági fórumok sajátos pszicholégkörét persze ismerjük, de még így sem irigylem azt az építészt, akinek ma kell templomot terveznie. Rang és megtiszteltetés persze, de hogyan tud építész egója és a nem létező hagyományok között egyensúlyozni, hogyan tud egyszerre megfelelni szakmának, egyháznak, lakosságnak? És kiket fed az a bizonyos lakosság: a környékbeli utálkozókat is, meg a felirataikkal minden ellen tiltakozó graffitis fiatalokat? És vajon zártság és nyitottság a rendszeresen betérő hívők, illetve a kívül maradó (laikus és sokkal nagyobb) többség arányában jelenjene meg egy templom falain?

Mindezek persze olyan kérdések, amelyeket utólag egészen másképp lehet feltenni. Kruppa Gábor új templomát karácsonykor szentelték fel, és amikor ezt a birtokos szerkezetet használom az Isten házával kapcsolatban, akkor azt is sugallom: igen, a kortárs építésznek rendelkeznie kell egy, a felvilágosult abszolutizmushoz hasonló vágyképpel, vízióval, valamivel, amit - folytatható hagyomány nem lévén - lenyom a torkunkon. (Némiképp szebbre polírozva: elfogadásra ajánl.) Aztán utólag kiki kedve, ízlése szerint állást foglalhat.

Messziről jött emberként engem először a torony fogott meg. Nem felkiáltó, mégis jel a maga diszkrét, átlátszó módján, nem akar mindenáron az ég felé törni. Felidézi az általam ismert legemlékezetesebb modern harangtornyot, a Városmajori templomét, de harangjai mégsem látszanak (lejjebb, a fal rejti őket), igaz, az eredeti szándékhoz képest mégis csak került kereszt a legtetejére is.

Az egyensúlyozás - ez tűnik fel leginkább ebben az épületben. Ahogy fő tömbje egy koraközépkori itáliai temploméhoz hasonlóan zömök és zárt, tornya ugyanakkor nyitottan stilizált és lebegő. És közelebbről az a látszólag zárt test is sokféle képet mutat: északi oldalán hosszú, keskeny ablakok, a délkeletin viszont óriási egybe fénynyílás - a bontott tégla puritán mintákat ad ki, a hátsó toronyfalba viszont diszkréten beépült egy repülő angyal is. Nem nő túl a környező fák lombmagasságán, de összekötőként mégis egyszerre tart arányt az innenső családi házakkal és a másik oldali kilencemeletes panelekkel. A markáns főhajóhoz lapos és anyagában eltérő szárny kapcsolódik a tengelybe helyezett főbejárattal és a parókiával - de rögtön tovább is vezet a süllyesztett belsőudvarhoz, és az onnan nyíló közösségi helyiségekhez.

Belül az építész egyrészt a hagyományos, hosszanti - mondhatnám konzervatív - elrendezést választotta (karzat, padsorok, vele szemben pedig a szentély, amelynek előterébe a prédikáló lelkészt kell elképzelni), másrészt kissé aszimmetrikus teret alkotott. A fény elsősorban jobbról, felülről érkezik, és érdekes az ehhez igazított, szabálytalan szentélyfal, ennek ára viszont, úgy érzem, a nagy ablak alá beszorított, szélső padsor, amely nemcsak kiesik a térből, de talán előrelátni sem lehet belőle mindenhol egyformán.

Az új templom mellé játszóteret és átmenő forgalmat is terveztek: ez viszont talán a missziós szerep túlzott optimizmusa a lakótelepi viszonyok között, a mai realitás még a drótkerítés. A sok eldobható hétköznapiság között maradandó anyagok, tégla, mészkő hivatott azt üzenni: egy templom nem öt-tíz évre épül. Az önkormányzat 99 évre adta át ezt a telket a főegyházmegyének. Mint egy lövés az ismeretlenbe: nem tudjuk, mikor, mit és mit nem talál majd el. És nem mi fogjuk megtapasztalni azt sem, mit ér majd akkor egy templom.

Templom Bp XV.ép kritika