Nehéz azt megérteni, hogy ami nekünk ünnep, az nekik munkanap, el kell miatta jönni egy másik országba, és el kell játszani, mondjuk, Brahms Tragikus nyitányát. Mi talán ezt a pillanatot vártuk legjobban az egész Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Ők meg talán a Fűrész 2-t néznék DVD-ről.

Zubin Mehta karmester vezényli a Bécsi Filharmonikusokat Danish Ismail / Reuters

Akárhogyan is: nem jutott eszembe a Tragikus nyitány alatt, hogy ez most épp a világ legjobb zenekara. Vagy legalább annyi, hogy az is lehetne. Inkább amolyan nyugdíjas társaság benyomását keltették. Nem külsőleg, hiszen sok a fiatal arc a Bécsi Filharmonikusoknál, inkább a szellem törődött, mintha az volna az üzenet, hogy mi még mindig azok vagyunk.

Hihetetlen dolog, az a testület, amelyet Gustav Mahler is vezényelt, meg egyáltalán mindenki, aki benne van a karmesterség történetében, csak hát a tegnap most épp egyáltalán nem fontos. A ma meg ilyen, amilyennek halljuk, a vonóshangzás ugyan megkapóan homogén, de ez csak a hangzás.

Azt már nem sikerül elérni, hogy egyszerre kezdjék Brahmsot. Lehet, hogy ez tudatos, szebb, puhább lesz az indítás tőle, de a műnek nem tesz jót, annak jobb a hirtelen, drámai indítás, az előbb még semmi baj nem volt, most meg itt vagyunk a sötétségben, viharban, ijedtségben.

A karmester Zubin Mehta, ezernyi nagy élmény fűződik hozzá meg ezernyi kevésbé nagy, és az utóbbi időben ezek voltak a gyakoribbak. Furcsa műsorok, frakkujjból elővarázsolt ütemes tapsok, kiszámított sikervadászat. Az háborodjon fel ezen, aki mindig el tudta kerülni a rutint. Most legalább a műsor veszedelmes, Brahms után Schönberg. Megbukni nyilván nem lehet vele, de a közönség leginkább azért gyűlt össze, hogy a filharmonikusok varázsos hangzásában merüljön el.

Ehelyett tizenöt muzsikus ül ki a pódiumra, és egyáltalán nem zene kari erényeket csillogtatnak. Nem az összhatás zsongít vagy lelkesít, hanem a mélyhegedű hangja. Arra most nem jön meg a válasz, hogy miért is ezt a darabot, az 1. kamaraszimfóniát hallgatjuk. Mehta korrekt módon irányít, elismerésre méltó, hogy a bonyodalmas darabot fejből tudja, de mintha a főpróbát hallanánk, amihez majd mindenki hozzáadja a maga klasszisát éles helyzetben. Kár, hogy nem itt, nem most, nem nekünk.

A szüneti kámpics után viszont a második rész a megújulás. Saint-Saëns Orgona szimfóniája nem ritka darab, de nagyon ritkán kapunk lehetőséget arra, hogy megértsük a darab eredetiségét. Vagy ha a megértés túl nagyképűen hangzik, akkor legalább felfedezzük, átéljük. Meglepődjünk, amikor az orgona beóvakodik a hangzásba, ahogy váratlanul a zongora megszólal, és szétszedi a hagyományos szimfonikus világképet.

Amilyen higgadtan volt középszerű Mehta az első részben, most olyan higgadtan lesz hirtelen nagy öreg. Nem akar a zenekar fölé nőni, nem ma kezdte, nincs mit bizonyítania, nem görcsöl. Csak zenél, zenéltet, összehoz zenekaron belül és a pódium két oldalán.

Mint öreg profi gondosan adagolja magát. Két ráadás az újévi koncertek szellemében, Mehta a zenekar első csellistájától kérdezi meg, hogyan mondják magyarul azt, hogy Donner und Blitz. Mennydörgés és villámlás. Zenélni könnyebb, mint magyarul beszélni.