Hosszú évek óta először ültünk olyan nyilvános beszélgetésen, amelyről azt gondoltuk: értelme volt megrendezni. Ahol se sárdobálás, se egymás igazának megkérdőjelezése fel sem ötlött. Ahol mindenki érdeklődve meghallgatta a másik élethelyzetét, gondolatát a „hazáról”, a „magyarságáról”, senki sem akarta meghazudtolni vagy megbélyegezni a másikat. Ahol a legszemélyesebb történetek hangzottak el, sorsok, okok és indokok. Ahol a napi politikát csak súrolták, de inkább kerülték, még akkor is, amikor a vélemények markánsan különböztek egymástól.

Veiszer Alinda

A kivándorlásról szóló Illaberek című előadás után maradt ott vagy száz néző a budapesti Katona József Színház aznapi közönségéből. Valószínűleg nem is sejtették, hogy ők is aktív szereplői lesznek az estének.

Párbeszéd az elvándorlásról címmel hirdette meg a programot a színház, amelyben az újságíró Veiszer Alinda és az aznapi vendég, az Ausztráliában élő szociálpszichológus Forgács József, a University of New South Wales egyetemi tanára, tudományos kutatója kezdte a beszélgetést. Forgács 22 éves korában – Jugoszlávián át – egy csomagtartóban bekucorodva hagyta el Magyarországot. A hatvannyolcas prágai események leverése után érezte úgy, egy ilyen országban nem maradhat tovább. Beszélt három nyelven, és a szülei is arra trenírozták, szabadon éljen. Tudta, ha lebukik, éveket tölthet börtönben. Ausztráliánál messzebb nem is mehetett volna, igaz, sosem tervezte, hogy hazajön. Élt éveket Angliában és Amerikában is, de az otthona már Ausztrália. A rendszerváltozás óta azonban visszaszokott Budapestre, jön évente többször is.

Nem gátol semmi, hiszen nem sokkal hosszabb idő elrepülni Syneyből Pestre, mint autózni Magyarország két legtávolabbi pontja között – mondja. Az ország eseményeit mindig is követte, és a barátaihoz jár haza, ismeri a hazai kulturális életet szőröstül bőröstül. De nem tud neheztelni sem gyerekeire, sem unokáira, hogy nem tanultak meg magyarul, Ausztráliában az égvilágon semmi szükségük rá.

Miután meghallgatták az ő történetét bekapcsolódik a közönség is. Jár körbe-körbe a mikrofon a nézőtéren, önként mesél mindenki. Veiszer Alinda szelíd erőszakkal, de okosan indította és koordinálta a közönség történeteit. Szerencsére, senkinél sem ragadt le a mikrofon, mindenki pontosan érezte, mennyit bír el egy válasz.

Úgy tűnik, főleg azok maradtak a nézőtéren, akiket érintette az elvándorlás kérdése. Vagy mert mentek, és néha-néha hazajárnak. Vagy mert mentek, de visszajöttek. Esetleg azért, mert most latolgatják, hogy indulni kéne.

Két egykori sportoló is szerencsét próbált külföldön. Évekig éltek és jól éltek külföldön. Nem lett belőlük világhírű futballista vagy vízilabdázó, de lehetőséget kaptak, és jobb körülmények között játszhattak, mint itthon. Aztán hazajöttek, mert sosem volt kérdés, hogy egyszer vissza kell térniük.

Egy másik úr vagy nyolc évet dolgozott a Szovjetunióban. Persze, a kommunizmus alatt azért az nem egészen az a fajta életforma, mint mondjuk nyugatra kivándorolni. De megismerni egy másik kultúrát – mindenképpen fontos tapasztalat.

Több skandináv országban is élt egy hölgy, a gyerekei kint születtek. A kötődése Magyarországhoz elszakíthatatlannak tűnt, bár letelepedett volna kint, ha férje első házasságából született gyerekei nem „csábították” volna haza őket. Aztán megint mentek, és újra visszaköltöztek, miközben négy gyereke közül már csak egy maradt itthon.

Olyanok is akadnak, akik sosem tudnák végleg elhagyni Magyarországot. Körbeutazták a világot, de gyerekkorukból ismerik azt a megalázottság-érzést, amellyel külföldön fogadják a bevándorlót, és köszönik, de nem kérik újra. Nagy itthon tartó erő a család, az idős szülők helyzete is, bármennyire esélyesebb egy jobb fizetés, nyugodtabb közélet. Ahogy az itthon maradás melletti indok a profi nyelvtudás hiánya, amely egy hölgynek a jogász szakmájában jelentene visszaesést.

Pár évre sokan receptre írnák fel a külföldön élést. Különösen a fiataloknak. Legyen az kisebb munka vagy továbbtanulás, de nemcsak azért, mert világot látni jó. Teljesebbé válik az ember élete, ha „beleélte” magát egy másik kultúrába, megtanul más szokásokat, ha látja, milyen, mikor egy város békésen fogadja például a melegfelvonulást. Nincsenek kordonok és agresszív ellentüntetők.

A ki- és elvándorlásról szóló társadalmi diskurzust erősítendő, az évad során az Illaberek több előadása után is tartanak hasonló estet, újabb meghívott vendégekkel. A következő alkalom március 12-én lesz.