Kezdem a kályhától
Az jó hely volt egyébként, onnan legfeljebb az alattunk és a fölöttünk lévőhöz jutottak el bősz skálázásom hangjai. Nagyanyám aztán jóval később, amikor immár gimnazistaként végleg letettem a hangszert, mesélte el: úgy a harmadik óra után félrehívta őt a fuvolatanárom, Juli néni, és azt tanácsolta, koncentráljak inkább a nyelvtanulásra.
Amit ezen a fotón látnak, annak persze csak annyi köze van a fenti történethez, hogy itt is egy fafúvós hangszert nyű – a korabeli képaláírás szerint – Eisenhoffer János és egyik tanítványa. A Zeneakadémia tanműhelyében képezték akkoriban a javításhoz is értő hangszerkészítőket, aminek praktikus oka volt: ez is hiányszakmának minősült ugyanis, és ha a tanintézményben nem gondoskodtak volna ily módon a szakemberek állandó jelenlétéről, előbb-utóbb tönkrementek volna az akadémia és a növendékek zongorái, hegedűi, oboái is. Így viszont – derül ki Falus Gábor 1982. október 24-én megjelent cikkéből – a mesterek és a tanulók elkészítették a megfelelő célszerszámokat, és folyamatosan javították velük a hangszereket. Nem csoda, hogy az egyébként muzsikusként is főiskolát végzett Eisenhoffer János még a Munka Érdemrend Bronz fokozatát is kiérdemelte ténykedésével.
Az azonban mégiscsak meglepő, hogy a Népszabadság archívuma milyen sok, a hangszerkészítéssel, javítással, pláne a kereskedelemmel kapcsolatos cikket őriz ezekből az évekből. A riporterek a jelek szerint csőstül keresték föl az utolsó mohikánoknak látszó hegedűkészítőket, a sorok között mintegy szembeállítva míves munkáikat az inkább tanulóhangszerek tömegtermelésében jeleskedő állami cégekével. Három vállalat foglalkozott ekkoriban hangszergyártással Magyarországon: a budapesti Hangszerüzem elsősorban zongorákat és pianínókat, a Szegedi hangszergyár vonósokat készített, míg a Kozmosz Szövetkezet a javítási igényekkel próbált – mindhiába – lépést tartani, miközben innen került ki az évi 25 ezer darab fémfurulya is. (És azt tudták, hogy a prototípust egy réz függönypálcából vágta ki Béres János népzenész?)
Most, hogy végigolvastam ezt a temérdek cikket, sok mindent megértettem a gyerekkoromból. Például azt, hogy az első évet miért egy furcsa, valóban fából készült fuvolán kellett kezdenem. Magyarország 153 zeneiskolája (köztük a 21 budapesti) „verekedett” akkoriban az országba hektikus ütemben beérkező csehszlovák és NDK hangszerekért. Mivel a KGST-n belül ezeket bárhol el lehetett adni, hol jutott belőlük Magyarországra, hol nem. A zenét tanuló bő hatvanezer gyerek úgy negyven százaléka zongorázott persze, de a többieket igyekeztek állami tulajdonban lévő hangszerrel ellátni a helyi tanácsok: a régebbi zeneiskolákban még csak-csak akadt elég fuvola, trombita, oboa, klarinét (vagy ha mégsem, a gyereket kíméletesen átirányították fagott tanszakra), de az újabbakban bizony nem volt ritka a sorban állás.
Emlékszem, ketten voltunk teljesen reménytelen esetek Juli néni tanítványai között. Nekem pár hónap után jutott egy levedlett, kicsit kattogó billentyűs NDK-fuvola, gyakori vendég voltam vele egy öreg mesternél. Az Üllői úton, egy homályos udvaron volt a műhelye, egy vaksötét lyukban reparálta a rugókat, cserélte a billentyűk alját borító halbőrt. Sorstársam, egy fiú viszont saját hangszert kapott az anyukájától, aki minden órára elkísérte, és üdvözült mosollyal hallgatta a (lássuk be) rettenetes sipítást. Hogy az a fuvola tényleg Yamaha volt-e, vagy csak az elmúlt harmincöt év avatja a szememben igazi, japán csodává, alighanem sosem fog kiderülni. Ám hogy mekkora volt a családi áldozat, arra nézvést viszont találtam az archívumi cikkek között egy mellbe vágó adatot. 1983-ban – írta Teöke Gábor a Népszabadságban – évi 2000 pianínó, 400 klarinét, 600 fuvola, 3000 hegedű talált gazdára a Triál boltjaiban, és ezeknek csak 15 százalékát vásárolta meg közület (magyarán iskola vagy zenekar). Ebben az időszakban, amikor a havi ötezer forintos fizetés igen jónak számított, egy NDK-oboa, már ha éppen kapható volt, 18-20 ezer forintba került. Ugyanezt Franciaországból 100 ezerért lehetett beszerezni.
