Kezdetben mintha két markánsan különböző János vitézt ígért volna a Nemzeti Színház. Ebből végül éppen csak annyi lett, amennyi két különböző korú, egy érettebb és egy fiatalabb művészekből álló szereposztásnál lenni szokott. Másfelől viszont akár kétszer három előadásnak is nézhettük a két bemutatót.

Udvaros Dorottya és Stohl András

Addigra a második gárdából ketten bekerültek az elsőbe is, és szükség esetén bizonyára mások is felcserélhetők lennének nagyobb baj nélkül. Az már biztosan feltűnőbb lenne, ha a két főszereplőt cserélnék keresztbe, de katasztrófát talán az sem okozna. A János vitéz nem lélektani dráma, ahol a játszók életkora döntően befolyásolhatja a kapcsolatokat. Jancsi és Iluska mesehősök, illetve nemzeti szimbólumok, s mint ilyenek, eleve fiatalok. Ez az emblematikus fiatalság persze nagyon is különbözik a valódi, a szertelen, a kamaszos ifjúságtól. Ennyiben a két este alaphangulata valóban más. Stohl András és Söptei Andrea inkább az örök meseinemzeti jelképet mutatják föl, Mátyássy Bence és Tompos Kátya inkább örök kamaszok, így közelibb ismerőseink.

Mindkét kettős meg tudja fogni a nézőt, de lelkének másmás húrjait rezdíti meg. Jól illik hozzájuk Marton Róbert férfiasabb, illetve Szabó Kimmel Tamás kölykösebb Strázsamestere. Hevér Gábor kedvesen naiv, nagyra gömbölyödött csecsemőnek rajzolt Bagója mindkét változatban a helyén van. Udvaros Dorottya gonosz mostohája negédesebb (Szörnyella de Frász népviseletben, amerikai magyarok jelmezbálján), Csoma Judit sprődebb, mostohának ő az igazibb, a harmadik felvonás Iluskajelmeze Udvarosnak áll jobban. Bodrogi most is Bodrogi, francia királyának humorában van némi sötét árnyalat, Spindler Béla beijedt uralkodója kényszeredett kedéllyel viseli a magas hivatalt. Radnay Csilla francia királylánya férfiasan energikus, érzékenyen lelkes és érzékien hajlékony. Újvári Zoltán mindkét estén két kisebb szerepet is (csősz a faluban, udvaronc az udvarban) pontosan teljesít.

A két szereposztásnál sokkal erősebben különbözik egymástól a három felvonás. Daróczi Sándor három díszlete három stílus, három világ. Alföldi Róbert rendezői elgondolása mindhárom esetben világos, csak egymás közötti kapcsolatuk erőszakolt. Az első rész kicsit ironizált, játékosan eltréfált magyar faluvégi idill, patak helyett vonalzóval kimért csatorna, gazos búza közül cihelődnek elő a lányok meg a huszárok, finoman rezegnek a kalászok, amikor ismét visszafekhetnek. A második francia kertek elvágólagos formáira szabott, aranyfehér habos torták között játszódik, mögöttük Delacroix forradalmi festményét cipelik át, majd aranyhajú, fehér lepelbe bújtatott kóristák lifteznek le-föl (Gyarmathy Ágnes ruhái ötletesen szolgálják a rendezést). A harmadikban az élet tava és Tündérország egy koszos, szemetes, graffitikkel összefirkált metróállomáson van.

A boldog vég elmarad, csak Jancsi és Bagó érkezik haza, ül szomorkásan a színpad mélyéről lassan előgördülő apró búzamezőn. Ha volna értelme értelmezni, romantikus antikapitalizmust, népies modernizációkritikát emlegethetnénk, akár kielemezhetnénk az archaikus életforma, a forradalmak és a modern elidegenedés összefüggéseit is a történetből. Mindez azonban csak mórikálás, kacérkodás a színházi modernkedéssel, éppoly kevéssé van határozott iránya, mint a guillotinenal fenyegetett francia király politikai viccelődésének.

A hatás titka azonban nem a koncepcióban, hanem a rendesen megdolgozott részletekben, a fegyelmezett tempóban, a mikroportoknak is hála, többnyire tisztes énekesi-zenei minőségben, szóval a becsületes kézműipari teljesítményben bújik meg.