Gimnazistakoromban megfogott James D. Watson mondata a DNS felfedezéséről szóló könyvé­ben: ő és társa, a később szintén Nobel-díjas Francis Crick egy délutánt „a gráfokról való csevegéssel töltött". Nem tudtam, mi az a gráf, de abban biztos voltam, nagyon szeretnék majd egyszer én is könnyed társalgást folytatni ilyen rejtélyes és nyilván hatalmas háttértudást igénylő témákról.

Hát most meg lenyűgözött Kertész Imre hozzáállása, ahogy figyeli a világot és magát naplójegyze­teiben. Babits, Móricz, Füst Milán, ­Illyés és a nála is emlegetett Márai naplójukban remekműveik színvonalán fogalmaztak, de ahogy Kertész a világ rezdüléseit filozofikus és esztétikai összefüggésben látja, egészen különleges. Kedvenc szerzői, Goethe, Thomas Mann, Camus, Kafka és filozófusai, Nietzsche, Wittgenstein, Heidegger meg Wagner zenei géniusza jelenti az alapot, amiről indulva és ahova érkezve a világot megérti és magyarázza.

És ha ekkora tudásapparátust mozgat is, mondatai nagyrészt kérdőek. Be vagyunk kerítve műveletlenséggel, butasággal, gyűlölettel, ahogy írja: „­Hieronymus Bosch tobzódna a motívumok és a modellek tömegében pokolbeli festményeihez a mai Budapesten", mégis mindenki azt hiszi, ismeri a megfelelő válaszokat. És megmondja másoknak is.

Kertész pedig nem tudja, kicsoda és mit ér, amit alkotott. És tovább: van-e Isten, mire való az emberi teremtmény, értelmes-e az élet? Kétségek gyötrik és kétségbe ejt. Gyönyörűséges élmény.

Kertész Imre: A néző
Magvető, 312 oldal