Két héttel korábban
A tipikus belpol-színes a Csepel Vas- és Fémművek Egyedi Gépgyárába kalauzolja a gyanútlan olvasót, és arról a lényeges körülményről tájékoztat, hogy a gyár azévi terve 690 millió forint, de „a munkaverseny eredményeképpen” ezt már december közepére teljesítik, sőt, az év végéig 40 millió forinttal növelni fogják. Jósolt tehát az újság, amit sose szabad, millió anekdota kering lusta kollégákról, akik restek voltak kivárni egy esemény végét, marhaság jelent aztán meg a másnapi újságban.
A képen a román exportra készülő spirálcsőhegesztő berendezést szerelik. Ami azért üt szíven, mert egykor még ilyet is készített a szocialista gépipar. Óvatosan kérdem, van nekünk ma gépiparunk? Egy ismerősöm másfél centis vaslemezekért jár – nem Diósgyőrbe, Dunaújvárosba, hanem – Düsseldorfba.
De ne cövekeljünk le Csepelen, és arról se értekezzünk, hogy nem sokkal a terv pedáns teljesítése előtt követett el öngyilkosságot az életfogytiglanra ítélt Andreas Baader, a Vörös Hadsereg Frakció egyik vezetője. Nem tudhattam erről, és lemaradtam arról is, hogy Magyarországon tárgyalt a Fiat-konszern elnöke, Giovanni Agnelli. Katona voltam éppen, ez korabeli tájékozatlanságom oka. Futok körbe az alakulótéren, a térdemet veri a gyalogsági ásó, úgy nézek ki, mint a karácsonyfa (géppisztoly, golyószóró, tölténytáska, ásó stb.), Szilas főtörzs pedig azt kérdi, megvan-e már a nóta. De ez nem olyan, mint Csepel azévi terve, ami már december közepén megvolt. A mi nótánk („A határra indul már a sok járőrlegény…) nem akart meglenni, ezért újabb futókalandra kényszerülünk. Minden kör után engem kérdez, én pedig nem voltam ugyan RAF-szimpatizáns (nem? biztos ez?), mégis megmakacsoltam magam, s minden alkalommal azt feleltem: jelentem, nem találjuk.
Vörös volt a feje a kiképzőnek, lázadást ordított, és miután hetekkel előtte megtalálta a szekrényemben sárgarépából kifaragott portréját (egy művész határőr készítette), büntetésből a huszadik születésnapomon beosztott disznóólat takarítani. Nem volt ez olyan emelkedett, mint a spirálcsőhegesztés! A Határőrség – melynek iránymutatása alapján két hosszú évig védtem hazánk szögesdróttal ékesített határvonalát – saját disznókat tartott, és abból lehetett tudni a disznóölésről, hogy aznap este – az ellátósok is a piacról éltek – körömpörkölt volt a laktanyában. Kicsinyke zokogás közepette a huszadik szülinapomon egy lapáttal jól elvertem a disznókat, majd beleöntöttem a moslékba a külön tárolt konyhai használt olajat, amit nem lett volna szabad, mert kisebbfajta disznóvész alakult ki a laktanyában. Nem írom, hogy melyikben, noha minden bizonnyal elévült a tettem. – Jól csináltad – mondta kaján vigyorral a répaportrét faragó társam, miközben napokon át friss sertéshúst lakmároztunk.
Jókedvűek voltunk és fiatalok. Nem foglalkoztunk olyannal, hogy összeállt-e már a spirálcső-berendezés. Nagy ívben tojtunk a szocialista ifjúsági könyvkiadók budapesti tanácskozására is. Az pedig, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Műszerügyi és Méréstechnikai Szolgálata a huszadik születésnapját ünnepelte (ez is ott van Csepel alatt a hírhasábban), végképp kimaradt az életünkből.
A ’két héttel korábban’ számunkra nem sokat jelentett. Esténként ugyanis azt mondogattuk, még 22 hónap és 12 nap van hátra a leszerelésig…
