Kertész Imre: Hogyan voltam képes magyarokkal élni...
– Már minden fontos pillanatot megéltem, és még mindig itt vagyok – mondta a 2012 novemberében a Berlinből Budapestre visszatért Kertész Imre a die Zeit című német hetilap riporterének (az eredeti interjú pontos fordítását itt olvashatja el). Hogy Iris Radisch mikor rögzítette a csütörtökön megjelent beszélgetést, azt pontosan nem tudni. Minden bizonnyal 2013 júliusa előtt, amikor Luisa Zielinski a The Paris Review című irodalmi folyóiratnak készített hosszú interjút a Nobel-díjas íróval. Kertész ugyanis nyáron azt nyilatkozta, hogy nemcsak írói pályafutását fejezi be, hanem a sajtónyilvánosságot is kerüli ezen túl.
A die Zeit nyilván jó pár hónapig „pihentette” az író budapesti otthonában készített interjúját, hogy a kellő pillanatban vegye elő: néhány nappal azelőtt, hogy Kertész A végső kocsma (Letzte Einkehr) című kötete megjelenik németül. A könyv a 2001-2009 között írt berlini naplójegyzetekből készült és szerepel benne egy regénytöredék is.
Iris Radisch többek között azt kérdezte Kertésztől, hogyan vágyhatott magyar zsidó létére, akit 15 évesen vittek el Auschwitzba, az egykori birodalmi fővárosba. „Hogyan tudtam együtt élni a németekkel?” – kérdez vissza az író. „Még megdöbbentőbb, hogy korábban hogyan voltam képes magyarokkal élni. Magyarországon éltem a náci időkben, itt viseltem a sárga csillagot, itt voltam gettóban, itt fogott el a magyar csendőrség.”
Holokauszt-túlélő közszereplő énjéről a későbbiekben meglehetősen önironikusan szól az író. Az újságíró a A végső ocsma című műből idézi a „holokauszt bohóca” kifejezést, amit magáról írt a szerző, és hozzáteszi, hogy Németországban egyfajta holokauszt-biznisz alakult ki. Ebben Kertész is aktívan részt vett, mondja Radisch: ünnepelt kortanúként, aki sokat szerepelt, gyakran tartott beszédeket ünnepségeken. Kertész azonban még a 2002-ben kapott Nobel-díjat is kortanúságának tudja be. „Csakis azért adtak nekem irodalmi Nobel-díjat, hogy ezt a fajta szemtanú-irodalmat díjazhassák.”
„Megfosztotta a saját történetétől ez az iparosított emlékezéskultúra?” – kérdezi végül Iris Radisch.
„Megelégszem azzal, ha egy pár ember megértette a történetemet” – válaszolja Kertész Imre és bevallja: mindent elért, amit el kart érni. Nem fog többet írni, legfeljebb régi naplójegyzeteit rendezgeti, azt viszont örömmel. Ugyan ha ereje lenne hozzá, volna még egy dolog, ami érdekelné. Ha újrakezdhetné, ezzel foglalkozna. A szeretettel.
