Kerettöltészet az ős NER-ben

Három és fél évtizeddel ezelőtt tombolt minálunk az üzemi demokrácia. 1978 első munkanapján országszerte sok-sok üzemben tartottak munkásgyűlést. Január 3-án ez volt a Népszabadság címlapsztorija. Azon a címlapon jelenhetett volna meg ez a kép, mely a Ganz-MÁVAG munkásgyűlésén készült, de valamiért mégsem ezt, hanem a Csepel Autógyár munkásgyűlését választották.

Lehet, hogy azért, mert a csepeli munkások ülve gyűltek, nem csak így állva, hevenyén, mint a Mávagban. Írnak a csepelieké mellett a dunai vasművesek, a salgótarjáni kohászok, az Ikarus, az Izzó, a Medicor munkásgyűléseiről is, de a Ganz-MÁVAG-éról nem.

Pár nappal később egy vezércikket is küld a központi pártlap a címlapsztori után: „A célok felemelőek, lelkesítőek. A mostani és az elkövetkező hetek munkásgyűléseinek, termelési tanácskozásainak, brigádértekezleteinek az az egyik fő feladatuk, hogy minden szinten egyeztessék a terveket, illetve a konkrét feladatokat és vállalásokat, összehangolják a követelményeket és a kezdeményezéseket.” A Nemzeti Együttműködés eredeti Rendszerében ezeken a gyűléseken, „az üzemi demokrácia bejáratott fórumain” „munkások és vezetők megtöltik tartalommal a keretül szolgáló tervszámokat.”  (Karcagi László: Tervek és vállalások, 1978. január 8.) Ez a sok ember tehát a képen éppen kereteket töltöget. Így együtt. A kerettöltögetésre legalkalmasabb kommunikációs helyzetben. Nem is nagyon látszik, melyik vezető, melyik munkás. Akik persze nagyon vezetők, azok egyáltalán nem is látszanak a képen, mert ők nem azok, akik hátba, hanem azok, akik szembe kapják a fényt. Ők nem azok, akik néznek, hanem azok, akiket néznek.

Izgalmas év áll az ország munkásai mögött. A Láng Gépgyár felhívására munkaversennyel ünnepelték az 1917-es orosz forradalom hatvanadik évfordulóját. A Váci út, a Váci úti gyárak munkásgyűléseinek népe azt követelte, hogy ne hagyják abba a munkaversengést, hanem folytassák az 1978-as tervek teljesítése végett. Az MSZMP Központi Bizottsága örömmel üdvözölte az egészséges nép konstruktív hangját.

Aki a fentiek alapján csekélynek vélné ezen munkásgyűlések információs értékét, annak nincs feltétlenül igaza. Abból a sok tény- és tervszámból, amit ilyenkor elébük tártak, a vezetők beszámolóinak és a központi kiküldöttek fölszólalásainak hangsúlyaiból, hangvételéből sok mindenre lehetett következtetni. Akinek nem volt elég vájt a füle, azt a tapasztaltabb szaktársak világosították föl a műszak és az első korsó sör után, hogy mire számíthat a következő évben.

1978-ban hosszabb távollét után eljött az igazság pillanata. Végleg megbukott a világgazdasági trendekkel szabadságharcoló unortodoxia, mely abból indult ki, hogy Magyarországon akkor sem robbannak az energia- és nyersanyagárak, ha a világpiacon igen. Hiába szerették a mi vezetőink már akkor is oly nagyon a moszkvai KGB-seket, akkor sem adtak nekünk az oroszok annyi olajat olyan olcsón, hogy tovább fütyülhettünk volna a világpiacra. A magyar gazdaság cserearányai brutálisan leromlottak. Amit importálnunk kellett, nagyon drágult, amit exportálni tudtunk, az viszont nem nagyon. Az ország így szép lassan belecsúszott az adósságspirálba. Fekete János a Népszabadságban megírta, milyen borzalmas lesz az 1978-as esztendő. A nyugati tőkés gazdaságok számára.

1978-ban új kurzus kezdődött. Ez már abból is látszott, hogy csendesen meg lehetett ünnepelni a korábban agyonhallgatott új gazdasági mechanizmus bevezetésének tizedik évfordulóját. Az eladósodást a növekedés, a beruházások visszafogásával próbálták megállítani. Megszorítós évek jöttek, a megszorítások tagadásával, természetesen. Ugyanazon a napon, amikor a fent idézett vezércikk a „felemelő és lelkesítő” célokat tematizálja, az újság belsejében az Anyag- és Árhivatal közleménye szerénykedik az áremelésekről, amelyeket ekkor immár nem árrendezésnek, hanem egyszerűen csak áremelésnek neveznek. Az áremelések kitüntetetten érintették a vasipari termékeket.

A Ganz-MÁVAG-ban sajnos csupa olyan dolgot gyártottak, amihez sok vas és sok energia kellett. Még szerencse, hogy a nagy importhányadot tartalmazó vasdögöket el lehetett adni külföldre. Nem nyugati külföldre, de azért konvertibilis külföldre. Miközben a MÁV csehszlovák motorvonatokat vásárolt, a Ganz-MÁVAG-nak a következő két évben húsz motorvonatot kellett szállítania Tunéziának és 42 mozdonyt Bangladesh-nek. Döntő kérdés volt a költséghatékony export. A motorhajtómű gyáregység párttaggyűléséről január végén a Népszabadság is beszámolt. Az üzemi pártbizottság megállapította, hogí még jobban ki kell használniuk politikai képzettségüket és az agitációs készségüket a gazdasági feldatatok teljesítése végett. Ennek az agitációs készségnek a mértékét jelzi a munkásgyűlők feje fölött olvasható mozgósító erejű jelmondat: „Munkakezdeményezésekkel, újításokkal, a szakmai tudás gyarapításával a korszerű, gazdaságos termékek előállításáért”.

Nem akárhol vagyunk. A magán Ganz sem volt akármi és az állami Mávag sem. Az egykori temető helyére települt két szomszédos, egymással egyszerre versengő és kooperáló gyárlegenda, melyeket 1959-ben egyesítettek, világhírű újításokkal írta be magát az ipartörténetbe.

Már Ganz Ábrahám, a svájcból jött alapító is saját világszabadalmai alapján gyártott kéregöntésű vasúti kerekeket, gabonaipari örlőhengereket, egyebeket. Ezen a helyen, a Kőbányai út, Károly Róbert körút, Vajda Péter utca, Orczy út határolta nagy, összfunkciós ipartelepen, ahol mindenféle gépet, motort és járművet készítettek az évtizedek folyamán a harci repülőgépekig bezárólag, ahol a (Csinibaba című kultuszfilmből ismerhető) munkáskolóniától a művelődési házig, az iskoláig és a templomig minden együtt volt, ami egy üzem társadalmi teljességéhez kellett, az ország legnevesebb mérnökei tevékenykedtek. Mechwart András, a magyar villamosipar atyja. A Déry-Bláthy-Zipernovszky trió. Itt gyártották az általuk szabadalmaztatott első energiaátvitelre alkalmas, zárt vasmagú transzformátorokat. Itt készült a múlt század elején Európa legnagyobb méretű és teljesítményű gőzmozdonya, aztán a számunkra legkedvesebb, a 424-es, amit a Déziré papája fűtött. Innen futottak szét a világba a kandó mozdonyok, itt gyártották le a Keleti Pályaudvar vasszerkezetét, a világ akkor legnagyobb nyílású lánchídját, az Erzsébet hidat és a Duna, a Tisza sok-sok más hídját. Stb., stb.

Na de hogy miként tudtak itt ennyi „újítással”, ennyi „szakmai tudással” ennyi mindent tenni „a korszerű, gazdaságos termékek előállításáért” az üzemi pártbizottságok föltalálása előtt – hát az bizony unortodox aggyal fölfoghatatlan.

0224-kepmento--bánhalmi-jános
0224-kepmento--bánhalmi-jános
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.