A Valami fiatal szélhámos című kollekció fülszövege maga a hideglelős modor, gondoltam is, hogy ezt talán mégse kéne: a fülszöveg, amint E/1-ben mereng saját fülszöveg voltán, hát, nem tudom.

De jól van. Jöjjön az előszó, illetve az Előszó – ki nem találják, abban meg az Előszó mereng kétségtelen Előszó voltán. Ha tehát nem recipéldány volna, ezen a ponton megy is vissza a polcra, köszönjük szépen, jó helye lesz annak a 3500 forintnak valami más könyvben. Aztán ahogy egyre mélyebbre merülök mégis ebben az új Forgách-univerzumban, úgy értékelek át majdnem mindent, ami az előbb még faktumnak tűnt. Például: az Előszó nem előszó, hanem már a főszöveg része, maga is novella.

Forgách András Teknős Miklós / Népszabadság

És ha a fülszöveg is az? Aztán az a pont is eljön, egészen hamar amúgy, amikor arra gondolok, hát tényleg: azt mégse írhatta a fülre meg a prológba a szerző, hogy helló, Forgách András vagyok, írtam 27 kurvajó novellát, most jelent meg a könyvhétre, vegyék meg. Mert az van, hogy oldalról oldalra egyre kényelmesebbnek tűnik ez a „regénynek indult” könyv, vagyis ez viszonylagos, mert másfelől egyre kényelmetlenebbnek, nyomasztóbbnak. Éreztek már olyat, hogy úgy felnevetnének, de nem megy mégsem, mert egy iszonyú érdes kérdőjel ott a torkukban nem hagyja, hogy előtörjön a röhögés?

Vagy idézőjel az? Esetleg gombóc? Huszonhét szürreális elbeszélés: valóságontúliságuk, vagy éppen: nagyon is inneniségük, illetve némelyik történet valóságosságának sajnálatos elképzelhetősége vagy mije szép lassan legitimálja tehát az első blikkre bénának tűnő felütést. Helyet nyer a kicsi univerzumban az antré tétova öndefiníciós funkciója, az esetlen magyarázkodás, bizonytalankodás, fogódzókeresés. Tényleg, hol van valami szilárd, amiről egészen biztosan tudjuk, hogy az, aminek látszik?

A Kivégzés című elbeszélés főszereplőjének például a rutinszerűen, minden este elfogyasztott utolsó vacsora, aztán a minden reggel kábé ugyanakkor érkező, amúgy büdös szájú pap, tehát a naponta ismétlődő kivégzés jelenti az állandóságot. Mit kezd a hirtelen jött szabadsággal (egy reggel üres a börtön) az ilyen? Megy, nyilván, mert mehet, az otthonosból az idegenbe, és csakis megalázó helyzetekbe keveredik. Aztán zihálva ébred is a priccsen, hál’ istennek csak álom volt a szabadság, egy szörnyű álom, jön a pap a büdös szájával, adja a cukorkát, a mentol ízzel jön a megkönnyebbülés, fú, szerencsére ma is lesz kivégzés, „minden rendben volt megint”.

Vagy ott a Besúgó, amelyben a spicli, ha lejár a műszak, maga is megfigyeltté válik, mégpedig épp a célszemély által, Dürrenmatt jut eszembe hirtelen, ami szerintem nem rossz, mert viszonylag ritkán jut eszembe Dürrenmatt, ezért aztán mindannyiszor hálás vagyok annak, aki emlékeztet rá. Az Előadás című szöveg sem a tervezett színielőadásról szól, hanem az előadás hűlt helyéről. Ezek a kedvencek most éppen, meg A megrázó beszéd teljes, rövidítetlen szövege, e szándékoltan terjengős, mániás monológ, valamint a Főmű, a festő és barátja beszélgetése egy tök üres vászonról. Ami még alá se lesz írva. Aztán mégis főmű.

Hogy a Valami fiatal szélhámos című kötet főmű-e? Nem hiszem. De hogy fontos, azt igen. Szürreális utazás, abszurd trip egy nem is olyan távoli és amúgy nem is olyan abszurd helyre. Na, ezért a bizonyos kérdő-, idézőjel vagy gombóc a torokban. Úgy mondom halkan, mert még nem tudom, hogy sírok-e, vagy nevetek, és ezt szégyellem kicsit, szóval: ezért mondom tehát, helyette is, hogy itt van a prózista, írt 27 kurvajó kis novellát, most jelent meg a könyvhétre a gyűjtemény. Szerintem vegyék meg.

Forgách András: Valami fiatal szélhámos
Libri, 336 oldal