És azt is tudom, hogy az eseményekről legalább olyan tájékozottnak kell lenniük, mint az újságíróknak, csak éppen nekik egyetlen képen vagy néhány képből álló sorozaton kell elmesélniük azt, amit az újságíró szavak, mondatok széles szőnyegén végigsétálva tehet meg. A fotóriporter naponta többször is takaréklángra állítja az érzelmeit, mozgósítja ismereteit, objektivitását és ideális esetben még a művészi érzékét is.

Széles papírcsíkokra tördelve sorakoznak a képek Reviczky Zsolt / Népszabadság

S hogy ebből miféle kép kerekedett ki az elmúlt évben, az megnézhető a 33. Magyar Sajtófotó Pályázat kiállításán, amelyet második alkalommal rendeznek meg a Capa Központban. Az idén 243 fotográfus összesen 7164 képpel pályázott, 13 kategóriadíjat és hat különdíjat ítélt oda a zsűri. A legjobb felvételek közül 413 most a Capa Központban látható. Fura kiállítás ez, amennyiben a rendező Szigeti Tamás nem keretbe foglalt fényképeket képzelt a falakra, hanem széles papírcsíkokra, lényegében tördelt formában egymás mellé rendelt felvételeket és tájékoztató szövegeket.

Visszaadva így valamit a képek eredeti szerepéből, az újságok, magazinok formavilágából. És igazat kell adnunk neki, ki tudja, meddig láthatunk még nyomtatott napilapokat, magazinokat. A fotóriporterek számára is szűkül a tér, a díjazottak között egyre több a szabadúszó. De mindez mit sem változtat azon, hogy a Capa Központban látható felvételek többsége nagyon erős, elgondolkodtató és még művészileg is értékes munka. Legtöbbet a két nagydíjas sorozatról beszéltek a megnyitó látogatói: a MÚOSZ Nagydíját kiérdemelt Béli Balázs (Barikád) Úton Európában és az André Kertész Nagydíjas Balázs Attila (MTVA/MTI külsős munkatárs)

Egy hajléktalan karácsonya című sorozatáról. Arról a két kollekcióról, amelynek fő témája a kiszolgáltatottság, a kitaszítottság. Amit, ahogy Szigeti Tamás fogalmazott, legjobban a fotográfusok tudnak kezelni: megmutatják országnak-világnak Európa vándorait és a hajléktalanság problémáját. Ezúttal azt a hajléktalant, aki úgy szeretne élni, ünnepelni, mint bármelyikünk: karácsonykor szép ruhát ölt, éjféli misére megy, aztán visszatér a kapualjba, ahol lakik.

És látunk még számos képet, képsorozatot, amely bármely fotósversenyen megállná a helyét. Nagyon szép sorozatot idős atlétákról, látványos természet- és különleges sportfotót, látjuk a gyalázatos pillanatot, amikor a magából kivetkőzött idős nő a Parlament előtt leköpi Pásztor Istvánt, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökét. Légi felvételen látjuk az Andrássy úton kiégett házat, látunk embertelen kilakoltatást, a márkushegyi bányászok utolsó munkanapját, bekukkantunk a két és fél méteres fal mögé, amellyel a nagyidai cigánysort választották el a település többi részétől, látunk véres ukrajnai eseményeket, a kilátástalanság elől Svájcba menekülő roma családokat, látjuk a végtagok nélkül született, mégis teljes életet élő Kollinger Szabolcsot.

Látunk tüntetést és rémületes miniszterelnököt metsző fényben és csibészesen mosolygó miniszterelnököt haveri mangalicatelepet avatva. És látjuk kollégáink, Móricz-Sabján Simon, Veres Viktor díjnyertes képeit, és Teknős Miklósét is, akinek mi már akkor megszavaztunk egy díjat, amikor behozta a szerkesztőségbe az abszurd felvételét, amelyen a már kétszer átadott Várkert Bazár építkezésén két munkás egy gödörbe lógat fejjel lefelé egy harmadikat. Ha csak ez az egyetlen fotó lenne a falon, 2014 szürreális Magyarországáról akkor is teljes képet kapnánk. De nem nevetnénk egyáltalán. Igaz, így sem nevetünk sokat. Sőt.

Capa Központ. Megtekinthető május 18-ig.