Utálom, hogy ahogy öregszik az ember, egyre mondogatja, milyen jó dolgok voltak azelőtt, amik ma már nincsenek. Szerintem pedig szépen megy előre a világ, és sokkal jobb ma élni, mint bármikor!

Mégis, amikor ránézek erre a képre, érzek valamiféle nosztalgiát. Ugyan hány huszonéves ismeri föl ezt a jóképű fiatalembert, aki a hetvenes évek közepén a legkorszerűbb vizsgálatnak veti alá magát a budapesti Sportkórházban? (A hetvenes évek akkor is könnyen behatárolható volna, ha nem tudnám, mikor kattintotta el a gépét Bánhalmi kolléga: egyértelmű a hajviselet és a gyógyászati berendezés dizánja alapján!)

De előbb egy tesztkérdés: hány poénig megy egy szett a pingpongban?

Azt hittem, a válasz tudása-nem tudása generációs különbségen múlik. De akárhányszor felteszem a szerkesztőségbe látogató - tehát az újságírás iránt érdeklődő - fiataloknak, a többség csodálkozva rávágja: - Huszonegyig.

Ami csakis azért lehetséges, mert már olyam kevesen érdeklődnek ezután a szép sport iránt, hogy azt sem vették észre, hogy 2000 végén a nemzetközi szövetség határozott: 21 pont helyett ezentúl 11-ig tart egy játszma, és három helyett négy nyert szettig megy általában egy mérkőzés.

Mindegy. Amikor a képen látható - most már mondjuk meg a nevét! - Jónyer István a világ legjobb pingpongjátékosa volt, még 21 pontot kellett nyerni a szettgyőzelemhez. S szerencsére sokszor sikerült neki. Például 1975-ben Calcuttában a horvát Sztipancsics ellen két elvesztett játszma után nyert hármat, és ezzel megint magyar világbajnoka lett ennek a valamikor „magyarként" elkönyvelt sportnak. Sztipancsics pedig teljesen kiborult, Surbek hiába próbált életet verni belé, semmi esélyük sem maradt az egy órával későbbi páros döntőre Gergely Gábor és Jónyer István ellen! A 3-1-es győzelem után Jónyer már háromszoros világbajnok lett, hiszen Klampár Tibor oldalán 1971-ben a japán Nagojában is megnyerte a páros döntőt.

Emlékszem rá, mennyire drukkoltunk nekik. Nem volt még tévéközvetítés olyan messziről, és teljesen hihetetlennek tűnt, hogy a kínaiak ellen - ráadásul Ázsiában! - két magyar gyerek (Klampár 18 éves volt, Jónyer 21) nyerhet. Ráadásul Can Ce-tung, a háromszoros világbajnok nem állt ki egy a kínaiaknak nem tetsző ország játékosa ellen, így váratlanul a svéd Stellan Bengtsson lett az egyéni világbajnok. A nagy kínai párosban viszont játszott Jónyerék ellen.

Játszott, és csodálkozott. Egyrészt szokatlan volt, ahogy fölálltak az asztalhoz: nem egymás mellé, hanem Klampár előre, Jónyer mögé helyezkedett. Másrészt pörgetéseik nyomán egész másként pattant el a labda az asztalról, mint a bajnok várta. Egy kínai csodálkozott a pingpongaszztal mellett!

Az úgynevezett kiflipörgetés Jónyer István találmánya volt. Egészen hosszan vezette ki az ütést, miközben az asztalra kanyarította labdát, hogy onnan oldalra pattanjon. Látványos mozdulat volt, és rendkívül eredményes.

De mégsem ez volt a legnagyobb győzelem.

1979-ben a koreai világbajnokságon Gergely, Klampár és Jónyer kétszer is megmérkőzött a kínaiakkal. A selejtezőcsoportban és a döntőben is főlényesen győzött a magyar hármas. Jónyer és Klampár óriási formában volt, és Gergely is nagyszerűen játszott. De ez sem lett volna elég a nagy győzelemhez, csakhogy a kínaiak egyszerűen megijedtek. Hiába tartott akkor már hosszú ideje a hegemóniájuk, a magyarok játéka láttán elszállt a bátorságuk!

Csapat-világbajnokságot nyerni, amikor a kínai válogatott is a mezőnyben van! Nos, ennél nagyobb sikert asztaliteniszben elérni nem lehet.

Néhány hónapja láttam, hogy a győzelem harmincadik évfordulóján a három bajnok nyilatkozott a tévében. (Néha mégis hasznos, hogy a köztelevízió reggeli hírműsorát volt sportriporterek irányítják!) Az asztalitenisz szövetség nem használta ki az alkalmat, hogy megpróbáljon a régi sikerekből mai tőkét kovácsolni. Nem ünneplik, nem is nagyon foglalkoztatják őket. Ezek a hihetetlen klasszisok nem tudnak igazán a maiak hasznára lenni.

Valamikor olyan nevek fémjelezték a magyar pingpongot, mint Jacobi Roland, Mechlovits Zoltán, Bellák László, Barna Viktor, Mednyánszky Mária, Szabados Miklós, Kelen István (csak névrokon az ötszörös vb-győztes, de jólesik leírni!), Sipos Anna, Sidó Ferenc, Farkas Gizi, Soós Ferenc, Kóczián Éva, Berczik Zoltán, Magos Judit, Lotaller Henriette, Kisházi Beatrix, Szabó Gabriella, Oláh Zsuzsa. És még nemrégiben is Bátorfi Csilla, Wirth Gabriella, Tóth Krisztina. Mind, mind világ- és Európa-bajnokok.

És mégis félek tőle, hogy a mai gyerekek azt sem tudják, mekkora szenzáció volt, amikor az ötvenes évek elején a bombayi világbajnokságon az ázsiai játékosok „szivacsos" ütővel jelentek meg. Nem tudják, mi a különbség az európai meg a tollszárfogás között. Vagy hogy 2001-től nemcsak a pontszámításon változtattak a tévéközvetítés kedvéért (izgalmasabb, ha rögtön a végjátékkal kezdődik a meccs!), hanem a labda is nagyobb lett...

Tényleg, tudja valaki, hol lehet ma nem túl drágán egy jó kis szoftot szerezni? Kedvem lett megint a játékhoz.