Képmentő: Öreg kunok
Meséket idéző alakjukról szeretnék először beszélni. Nézem a kalapjukat, a ráncaikat, a megbütykösödött ujjaikat, cipőjüket, nagycsizmájukat, szegényes, de mégis tartásos gúnyájukat. Milyen tiszta karakterek. Van valami öreges huncutság abban, ahogy fordítva ülik meg a padot, mint a tinédzserek. Ilyenforma ember volt a nagyapám is, mint a két kalapos kisöreg. Leginkább tán a szélsőre hasonlított. A ráncok valahogy ugyanígy csillagot rajzoltak a szeme köré, mikor mosolygott. A kalapja, bajsza állása is hasonforma volt.
Bűvölten hallgattam, ha régi dolgokról beszélt, az ő nagyapáiról, akik még hallották a tápióbicskei csata dörgését Jászberényben, s akik még betyárokat kocsmáztattak. Mint ebből már kiderül, az én kisöregem nem tiszántúli kun volt, mint e karcagi bácsikák, hanem kiskun, pontosabban „jászkun”, de mondom, tisztára ilyen. Generációról generációra örökített, kristálytisztára kicsiszolódott történetei olyanok voltak, mint a megelevenedett Biblia.
Ahogy e karcagi jelenetben látom őt is, úgy hallom ki meséinek elevenségét Győrffy István Nagykunsági krónikájából. Az tulajdonképpen a Nagykuságnak, Karcag környékének a népi Bibliája. Érződik, hogy Győrffy is az öreg kunok szóbéli emlékezéseiből rakta össze a könyv javát, nyilván azért lett olyan olvasmányos. Szinte utánuk erednénk a civilizáció elől a pusztában meghúzódó, szilaj pásztoroknak, akik télen-nyáron odakinn éltek, varkocsba kötötték a hajukat, pogány természetvalláson voltak, s ügyességre, kinézetre is szinte az ördöghöz hasonlítottak. Hasonló dolgokról diskurálhattak képzeletem szerint ezek a karcagi bácsikák is, a régi Sárvíz és a Hortobágy szilaj pásztorairól, a vízivilág bőségéről, a lecsapolás után maradt szikek reménytelenségéről, a hajdani kubikba járásokról.
Csupa elmúlt dolgokról. Mert 1978-ban szik még ugyan virágzott Karcag környékén, de mind a láp, mind a kubik világa eltűnt már. Ez a riportfotó is éppen egy olyan írás mellé készült, amely a modern Karcagot ünnepelte, melynek bizony Európai-hírű szikkutató intézete volt akkor, s ennek irányításával intenzíven dolgoztak a földek megjavításán. A határnak akkor már csak a negyven százaléka volt szikes. Különleges gabonafélét is termeltek e tájon: rizst. Majdnem négyezer hektáron. Sőt, még ma is termesztik, úgy tudom, jóval kisebb területen. Három mezőgazdasági nagyüzem működött a városban, negyvenmázsás hektáronkénti termésátlagokkal taratták a búzát, 7-8 ezer sertést hizlaltak, legeltettek vagy tízezer birkát. De Karcagon, '78-ban már dübörgött az ipar is. Ezeknek az öreg kunoknak a gyermekei már üzemekben dolgoztak: a téglagyárban vagy a háziipari kerámiaüzemben, az üvegfúvóban, vagy fékberendezéseket gyártottak a SZIM-ben, vezérlőberendezéseket a Híradástechnika itteni leányvállalatánál, hajódarufülkéket a KÁTISZ-ban. Akkor épült a berekfürdői út mellett a Phylaxia karbamidgyára is.
És ezen a képen mindez rajta van. A régi és az új Karcag, és az átmenet is. A „svejci” sapkás kisöreg a kalaposok mellett, bár kortársa ezeknek, le se tagadhatná, hogy ő már a proletarizálódott városbeliek egyike, egy szaki. Mögöttük pedig ott sétál el szatyrot cipelő, nadrágot és rövid hajat viselő, s leginkább irodistának tűnő asszony képében a szocialista Karcag, aki kissé idegenül pillant már a múltjára és annak utolsó tanúira.
