Kezdjük azzal, hogy magam nem tanultam meg korcsolyázni, de mert lánycsapatok viszont jártak a városligeti műjégpályára, Csécsei Béla barátommal mi is megfordultunk ott egyszer-kétszer. Hogy ne csak a bámulásukban jeleskedjünk, lemezt is vittünk magunkkal. Meg lehetett kérni a zenefelelőst, hogy rakja föl a Girl-t vagy a Michelle-t a lemezjátszóra. Tudják, milyen menő volt, akinek a hatvanas–hetvenes évek fordulóján megvolt a Rubber Soul című Beatles-korong eredeti borítóval?!

De műkorcsolyaversenyre azért nem mentünk. Ami nem jelenti, hogy ne tudtunk volna minden fontosat róla. A korai magyar televíziózás egyik megmagyarázhatatlan jelensége volt az a hatalmas siker, ami Vitray Tamás műkorcsolya-közvetítéseit övezte.

A hatvanas évekbeli kezdetekkor még külföldön sem voltak fedett pályák, a közönség télikabátban, vastag takarókkal felszerelkezve foglalta el helyét a nézőtéren. A kűr után a pontozóbírók szép lassan kicsoszogtak a pályára, és lapozható tábláikon felmutatták az általuk adott pontszámot. A hangosanbeszélő sorra felolvasta – „fünf komma fünf”, „fünf komma sechs”, „fünf komma acht” (taps!), „fünf komma zwei” (fütty!) és így tovább – előbb a „tartalom”, azután a „kivitel” számait (6 – tulajdonképpen 60 – volt a legtöbb adható). Mire a zsűri lekocogott a jégről, szorgos kezek már össze is adták (nem számítva a legnagyobb és legkisebb értéket), és mire a következő versenyző zenéje megszólalt, már tudni lehetett, hogyan áll a verseny.

Ez mai ésszel felfoghatatlanul sok ideig tartott, még akkor is, ha „jó idő” volt. Ha meg esett a hó, esetleg minden második futás után le kellett seperni a jeget, amihez nem voltak a maiakhoz hasonló gépek.

Hosszú-hosszú órákon keresztül ment tehát a közvetítés, és az üresjáratnak nem örülhettek a hirdetők, mert egyáltalán nem volt reklám, még akkor sem, amikor – nagyon gyakran – eltűnt a külföldi közvetítés képe, és semmi mást, mint a Műszaki szünet-feliratot lehetett látni a képernyőn. (Tenüsz ikaszűm: gyerekként hányszor olvastam unalmamban visszafelé! Vagy az Abih ikaszűm volt meg Tenüsz divör?)

S mégsem mozdult az ember a fekete-fehér készülék elől. Mert ha visszajött a kép, Vitray folytatta, amit elkezdett, és az hihetetlenül érdekes volt. Tényleg nehéz elhinni: kellett hozzá az ő szövege, hogy a tévéző igazán láthassa, amit néz. Valahogy rájött arra, hogy ennek a versenysportnak igazából nem nagyon alkalmas valaminek leglényege az a látvány, amit csak ő tud teljessé tenni azzal, ha elmondja, hogy a szürke legkülönfélébb árnyalatait érzékelő néző milyen színekben pompázó ruhákat látna, ha ő is a helyszínen lehetne.

Ezért van az, hogy a férfiak közül igazából csak az először tripla Lutzot ugró kanadai Donald Jackson meg a verseny után szokásos gálán Chubby Checker Let's twist again című számára korcsolyázó, későbbi francia sportminiszter Alain Calmat neve jut eszembe. A nők közül viszont világosan emlékszem a cseh Hana Maskovára, az NDK-s Gabi Seyfertre, az osztrák piruettkirálynőre, Regine Heitzerre és persze az elképesztő holland Sjoukje Dijkstrára.

Velük kellett megküzdenie a képen a Vajdahunyad vára előtt pózoló 18 éves lánynak, aki 1964-től (14 éves korától) 1972-ig igazából egymaga volt a magyar műkorcsolyázás. A kép készítésének idején – 1968 decemberében –, mindenki Almássy Zsuzsija – mert jó volt nézni a külföldieket is, de a legjobb mégis azért izgulni, hogy a mi lányunk ne essen el a dupla Axel közben! – már túl volt a grenoble-i olimpián szerzett hatodik helyezésen, készült a következő év versenyeire. Meg is lett az eredménye, hiszen negyedik lett az Európa-bajnokságon, bronzérmes (!) a világbajnokságon. 1971-ben pedig ezüstérmet szerzett az Eb-n, 1972-ben ötödik lett a szapporói olimpián.

Az akkori kegyosztó sportvezetői gondolkodás szerint megérdemelte hát, hogy a sikeres olimpia után profi jégrevüben szerepelhessen az Egyesült Államokban. Nyilván ott is élvezték kedvenc figuráját, a Schmetterlinget, azaz a Pillangót – lábat váltó sebes törzskörzést – meg a Malom nevű elemet és a kűrt záró piruettjét.

Nem sokkal később hazatért, befejezte tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetemen, aztán férjhez ment Svájcba, ikerlányai már ott születtek. A fent is belinkelt Vitray-interjú mutatja, hogy gyerekek oktatásával foglalkozott. Értesüléseink szerint azóta is kereste a kapcsolatot a magyar szövetséggel, de eddig nem volt különösebb igény arra, amit nyújtani tud.