Makettnézők és kalózok
Tengerész, azt hiszem, nem akartam lenni. Hajós már különben is volt a családban, a keresztapám, s bár mindig csodáltam egyenruhás fotóit, élvezettel hallgattam hajóstörténeteit, mégsem vágytam az ő nyomában a vízre. Talán az egyik története riasztott el, amely a lipovánokról szólt. Ez a csónakos al-dunai nép előszeretettel dézsmálta a vidékükre vetődő kereskedelmi hajókat. Egyik éjjel éppen keresztapámék hajóját nézték ki, pont amikor ő volt őrségben.
Tudni kell, hogy fegyvert a hajósok nem viselhettek, tehát egyedül az éberségükre hagyatkozhattak az éjjeli szolgálatban, no meg talán a késükre. De ha már arra volt szükség, késő volt. Nem igazán adódott tehát más esély: a lipovánokat időben észre kellett venni, még mielőtt a fedélzetre másztak volna. Ha az őrnek ez sikerült, azonnal föl kellett kapcsolni a reflektorokat, föllármázni a többieket, hogy jöjjenek segíteni. Szerencsére a keresztapám elég éber volt, és pontosan ezt tette, amikor a hajó oldalán neszt hallott, s odavilágítva meglátta az egyik dunai kalózt, aki késsel a szájában mászott felfelé. Romantikusan hangzik, de nem kételkedem, hogy így történt.
Elhanyagolható epizód ez a magyar hajózás hatalmas történetéből, valamikor a hatvanas évek elejéről. Furcsa talán, hogy ezt idézem ennek a képnek kapcsán, amely 1970 január végén, a Közlekedési Múzeum jubileumi kiállításán készült. Nekem mégis a keresztapám és történetei jelenítették meg a hajózást.
Végül is arra jutottam, hogy kalózokkal találkozni jobban szeretek az ő történeteiben és a könyvekben, mint az életben. Könyvben még szimpatizálni is tudtam velük. Egyik kedvencem volt Stevenson Kincses szigete. Delfin kiadásban, persze. De volt egy másik tengerészkönyv is, amely éppen keresztapám hajós korszakának hagyatékaként került szakadozott kötésben a polcunkra, s nekem egyik kedvenc ábrándoznivalóm lett. Dr. Gáspár Ferecz híres, sok kötetes munkája, A Föld körül. Hát ezzel hajóztam én a nagyvilágban és a történelemben egyszerre. Mert az a könyv már akkor is majdnem száz éves volt, s egy letűnt világ leírását találtam benne, színesen illusztrálva: félmeztelen keleti hercegnőkkel, lefejezett kínai rabokkal, csodálatos, sosem hallott (és sajnos azóta sem látott) városokkal, mint Aden.
Gáspár Ferencz hajóorvos volt, akárcsak az a Lengyel Árpád, aki a Kárpáthia alkalmazottjaként a Titanic túlélőit mentette. Lengyelről az unokája tavaly könyvet adott ki. A bemutatót éppen azon a Kossuth Múzeumhajón tartották, amelynek a makettjét a gyerekek itt nézegetik. Amikor ez a fotó készült, az igazi Kossuth (ex Leányfalu, ex Ferencz Ferdinánd) még aktívan szolgált, csak jóval később, 1984-ben vonult nyugdíjba. Akkor még volt hajógyártásunk és tengerhajózásunk is. A vitrinben hátul, fönt látható például a Budapest tengerjáró makettje, amelynek eredetije, a 6225 tonna hordképességű tengerjáró három évvel azelőtt készült el Várnában. Ez volt az első mélytengeri hajónk a háború után. 1988-ig szolgált, 1990-ben vágták szét Alangban, Indiában.
Tengeri flottánk huszonhárom hajóból állt a hetvenes évek végén, az Angyalföldön gyártott folyami-tengeri hajókkal együtt. Ma egyetlen tengerjáró sem közlekedik a világ nagy vizein magyar zászló alatt. Szomorú történet ez. Ráadásul a folyami teherflottánkat is eladtuk az osztrák DDSG-nek, amely mindig is a legnagyobb konkurense volt az 1895-ben megalakult Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt.-nek, a későbbi MAHART-nak. Nézem ezeknek a fiúknak a kíváncsiságát. Vajon lett-e valamelyikük tengerész? Ha igen, sajnálom az elveszett álmait.
