A budapesti Rákóczi út képen látható szakaszán ma három óriási könyvüzlet működik egymás mellett. Akkor még csak az Állami Könyvterjesztő Vállalat (ÁKV) könyváruháza volt itt, szokatlan módon két emeletet is elfoglalva.

A Kádár-korszakban a fővárosban az ÁKV, vidéken a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat árulta a könyveket. A hetvenes években az eredetileg csak a könyvtárak ellátására alakult cégből létrejött egy harmadik könyv-nagykereskedelmi szereplő – az Állami Könyvértékesítő, Könyvtárellátó és Könyvkiadó Vállalat –, amelyik Budapesten és vidéken egyaránt árulhatott. (A szocialista időszakban nem szokatlan módon a rendszeren kívüli megoldást egy jó kapcsolatokkal bíró káder – Drucker Tibor, aki még a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Ház vezetőjeként helyet adott a legendás Magnós Klubnak  – „bulizta” ki, természetesen nem a maga, hanem a könyvvásárlók érdekében.)

A korszak nagy vívmánya volt, hogy a könyveket rendkívül nyomott áron adták. Óriási állami dotációt kaptak a kiadók és terjesztők is. Ezért fordulhatott elő, hogy még a nyolcvanas évek közepén is 50 forint volt a megjelenő kötetek átlagára. Nagyjából nyolcezer különféle könyv (cím) jelent meg 88 millió példányban, a teljes forgalom pedig négymilliárd 400 millió forint volt.

Ennek meg is volt az eredménye. Emlékszem, mennyire meglepődött Arthur Herzog, a Rajzás című bestseller írója, amikor pesti látogatásán megtudta, nyolcvanezer példányban kelt el a vele egy ügynökséghez tartozó John Updike Nyúlcipő című regénye. „De hiszen az komoly könyv, nem hiszem, hogy az Államokban ennél többet adnának el belőle” – jelentette ki, ezért vendéglátója nem mondta meg neki, hogy csak a második kiadás példányszámáról beszélt.

Akkoriban nagy vita folyt arról, hogy vajon áru-e a kultúra. Pontosabban a magaskultúra. S mert a hatalmasok úgy gondolták, hogy „cirkusz” helyett adhatják a népnek, olcsón lehetett hozzájutni a klasszikusokhoz. Igaz, ez olyan torzulásokhoz vezetett, hogy Thomas Mann Varázshegy című, meglehetősen terjedelmes alkotása fele annyiba sem került, mint egy vékony Agatha Christie. Amiből az olvasó esetleg arra következtethetett, hogy annyival kevesebbet is ér esztétikailag.

S a kiadás-terjesztés állami monopóliuma azzal is járt, hogy bizonyos könyvek nem juthattak el a könyvesboltba. Voltak, amelyeket már kinyomtatás után vontak vissza, mint Milan Kundera Tréfa című remekművét, amelyet a 68-as prágai események tettek „élvezhetetlenné”, vagy Borsányi György Kun Béla-monográfiáját, amelyet 1979-ben visszarendeltek a boltokból.  Ez utóbbiban szerepet játszott az is, hogy a Tanácsköztársaság vezetőjének unokája levélben fordult Kádár Jánoshoz tiltakozásul a nagypapa elleni rágalmak megjelenése miatt. (Ha valaki nem tudná, ugyanez az unoka, Kun Miklós történész mostanában a köztelevízióban A rejtélyes XX. század című történelmi anekdotafüzérében sorolja elő a bolsevizmus bűneit.)

Elfogult vagyok a könyvesekkel, ezért el kell mesélnem, volt olyan könyvesbolti vezető, aki a körlevél utasítását úgy hajtotta végre, hogy a Kun Béláné: Kun Béla című könyv eladhatatlan példányait szállíttatta vissza (nyilván nem volt egyértelmű a Kun Béla-könyv megnevezés a levélben), így a legendás pesti „hírlánc” jó néhány kötet eladását tette lehetővé, mielőtt a központban észbe kaptak, és „pontosították”, melyik művet is kell levenni a polcról!

És az is jellemző, hogy a rendszerváltás után mindkét könyv előkerült a raktárakból: azaz annakidején visszavonták ugyan a boltokból, de a parancs ellenére sem voltak hajlandók bezúzni őket.

A könyvek olcsók voltak, de azért további trükkökkel is próbálták gyorsítani a „forgási sebességet” a terjesztők. Minden évben kibocsátottak egy könyvsorsjegyet. Amelyikre én emlékszem, tíz forintba került. Nagy összeget lehetett vele nyerni, ráadásul a szlogen az volt: „Minden sorsjegy nyer!”, ami abban az értelemben igaz is volt, hogy a nyeretlen sorsjegyeket névértéken könyvre lehetett váltani a boltokban.

A másik „trükk” most is ismerős. Azzal a különbséggel, hogy ma szinte minden könyvet – tegyük hozzá, érthetetlen módon! – már a megjelenés napján is kedvezménnyel lehet megvásárolni. Akkoriban azonban évente egyszer rendeztek nagy könyvárleszállítást, ami meghatározott ideig – két hétig – és a készlet erejéig tartott. Úgyhogy sietni kellett, mert a képen is látható hatalmas sorokban elöl állók gyorsan elkapkodták a kurrens köteteket.

Ahogy a könyvespolcomra nézek, rögtön szemembe tűnik az egyik, ilyen féláras leszállításon beszerzett kedvencem. 1976-ban a Váci utcai Akadémiai könyvesboltban 200 forintért – az ösztöndíjam 300 forint volt havonta – jutottam hozzá Lukács György Az esztétikum sajátossága című alapvetése (németből fordította Eörsi István, a fordítást lektorálta Heller Ágnes, Fehér Ferenc és Tordai Zádor) harmadik kiadásának két hatalmas kötetéhez, amellyel lecserélhettem a jegyzetekkel összefirkált rövidített kiadást.

Őrzöm, mert hol lehet ma új Lukácsot találni? Legföljebb az Amazon.comon!

0527 boros jenő+könyváruház