Hajózás az élet iskolája
– Köszönöm, pihenj! – mondta Főző Márta néni, és a szeme sem rebbent. Az igazgató elvtárs nem szerette meglátogatni a tábort, a 2405-ös számú Várkonyi György Úttörőcsapat pedig ennél nagyobb megrázkódtatáson is túlesett már. Ennek az egésznek az általa tanított történelemhez nincs köze, azt tudta, majd megkérdezi Szoboszlay Andreától, az énektanárnőtől és csapatvezető-helyettestől, hogy kik vagy mik ezek, akikről/amikről elnevezték magukat ezek az átkozott nyolcadikosok. Különben is, ha ilyen szemtelenséggel álltak elő, akkor nyilván tökéletesen ki van takarítva meg az ágyak is föl vannak húzva rendesen. És az a lényeg.
Hogy Andrea néni – aki büszkén emlegette, hogy Koós Jánossal együtt járt főiskolára – szokta-e hallgatni a Xanadu legendáját, a Bend it-et vagy a Last Night in Sohót, az kétséges volt, bár a Komjáthy akkor már gyakran játszotta a lemezeket a rádióban, és lehet, hogy az angol együttes 1967-ben népszerűbb volt a Vértes-hegységbeli Pusztavám melletti Csuka-tó partján felállított táborban, mint saját hazájában.
Szóval voltam víz melletti úttörőtáborban nem is egyszer, de vízi úttörő az nem voltam. Úgyhogy inkább kolléganőmnek kellett volna erről a képről írnia. Igaz, vízi úttörő ő sem volt, „ronggyá olvasta” viszont Kiss József László Jó szelet, kapitány című ifjúsági regényét, amelyből szerinte lenyűgöző képet lehetett kapni arról, mi mindent tanultak és milyen jól érezték magukat a hajós mesterséget elsajátító pionírok. Még ha az a könyv nem is a Balatonon, hanem Baja környékén, a Dunán játszódik.
Én ezzel nem találkoztam, de szovjet partizánregényeken és Gajdaron (Timur és csapata, Iskola, Csuk és Gek) kívül olvastam Kern István Csata a hóban című regényét, és kedvencem volt Borbély László A Senki szigeti nagy kalandja (az is dunai történet).
Meg hát persze minden kalandos gyerekkönyv őstípusa, Verne Kétévi vakációja és az ő nagyszerű vízi úttörője: Dick Sand, a tizenöt éves kapitány.
Vízi úttörőnek lenni irigylésre méltó kiváltság volt. Nyaralni a Tiszán, Dunán, a Balatonon vagy a Velencei-tavon, nap nap után kihajózni a vízre. Még ha le kellett is mosni a fedélzetet, meg be kellett tartani a katonás fegyelmet. De hiszen ez hozzátartozik a matrózélethez!
Ahogy az Úttörővasúthoz is csak azok a pajtások kerülhettek, akik kitűnő tanulóságuk mellett a közösségi életben is kiemelkedőt nyújtottak. És nyilván semmi gondot nem jelentett nekik, hogy szigorú beosztásban dolgoztak a Szabadság-hegyen meg végig, amerre a vasút járt.
1977-ben egy NSZK-beli barátommal büszkén föl is szálltam a hűvösvölgyi végállomáson, de amikor a következő megállóhoz érve, meglátta a vonatnak tisztelgő kisvasutast, meglepetésemre egyáltalán nem tetszett neki. – Az ilyen szervezetekkel sok baj volt már eddig is – mondta, és le kellett szállnunk, hogy gyalog jöjjünk le a hegyről.
Tudtam, mire gondolt, és egyáltalán nem értettem vele egyet, de amikor ehhez a cikkhez készülődtem, nemcsak a fenti kedves könyvek jutottak eszembe, hanem Goldingtól A Legyek Ura, Ottliktól az Iskola a határon gyomorszorító jelenetei, amelyekben a gyerekek katonai mintára alakítják és kegyetlenül betartják-betartatják a maguk hierarchiáját.
És úgy látszik, nincs más mód: azok az undok vörösingesek és a kedves Pál utcaiak is rangjuk szerint becsülik meg egymást.
