Képmentő: Fogták a Luxit
Táskarádió – ritmusdáridó: ez a rím az egyik legbénább, amit valaha hallottam, de megbocsátom neki, mert kedves kortünet. A Magyarországon bimbózó beatkorszak egyik korai sutasága, 1965-ben még nem volt igazán szavunk se arra a felszabadult érzésre, ami a beatzenéből áradt. Ez a különös, addig sose hallott „ritmusdáridó” pedig már az akkor divatba jött újfajta rádiókból szólt, a táskarádiókból. Vagyis azokhoz passzolt. Erről szól a dal: „Táskarádió, mindig hallgatom/Táskarádió, Táskarádió/Hogy szól az én dalom/Tás-ka-rá-dió/ Ez a zene fekszik nekem, jajj nagyon/ (Bimm-bamm-bumm, Bimm-bamm-bumm).”
A régi, elektroncsöves masinákat ekkor váltják fel a sokkal takarékosabb tranzisztorosok, és a rádiózás ugyanakkor mobilabbá válik. Megjelennek a zsebrádiók és a táskarádiók. A készülék kézbe fogható, vállra kapható, kocsiba illeszthető lesz.
Attól eltekintve, hogy a háború előtt is léteztek már hordozható rádiók (például kofferrádió), az első mai értelemben vett, hazai gyártású táskarádió valamikor 1959-1960 táján jelent meg. Ez volt az Orionett néven futó „zöld retikül”, melyet a Telefongyár és az Orion is gyártott. A rádiógyártás hazai fellegvárává vált Videotonban, pontosabban elődjében, a székesfehérvári Vadásztölténygyárban 1955-ben kezdték a rádiók előállítását, s 1964-ben jöttek ki az első saját táskarádió-típussal, a BR 103 A „Camping” fantázianevű készülékkel, amely a közkedveltté vált „Camping” termékcsalád őse volt, tudjuk meg Kóger Lászlótól, a Nosztalgia Rádió Egyesület (Rádiógyűjtők Magyarországi Klubja) vezetőjétől, aki 1977 és 1987 között dolgozott a fehérvári vállalatnál. Mint meséli, a székesfehérvári rádiógyártás annak ellenére fejlődhetett tovább, hogy 1963-tól a KGST munkamegosztásban Bulgáriát jelölték meg Magyarország helyett rádiógyártónak. Az Orion például akkor adta át az új típusait a bolgároknak, köztük a legendás Pacsirta utódát, mely aztán kis hazánkban Budapest néven került forgalomba. Hogy Fehérváron folytatódhatott, sőt nagymértékben fejlődhetett a gyártás, az főleg Papp Istvánnak, a vállalat igazgatójának köszönhető, aki kiharcolta ezt.
Ezen a fotón, mely 1967 novemberében készült, a gyár néhány népszerű modellje látható, a BR 113/B Camping de Luxe (álló és fekvő helyzetben) és középen a B 3100 Strand. Fogyasztói tesztet közölt akkoriban lapunk róluk és még néhány típusról. A Camping de Luxe-ról azt írja a '67-es Népszabadság: „formája, kivitele magas szintű ipari esztétikát képvisel és magas ára, 2650 forint ellenére is a legkeresettebb , de nem mindig kapható rádiók közé tartozik”. Az ára valóban magas volt, több mint az akkori havi átlagkereset. De a Strand sem volt nagyon olcsó: 1600 forintba került. A technikának még nagyobb volt a reálértéke, mint ma.
Mind a Strand, mind a Camping de Luxe valóban „magas szintű ipari esztétikát” képviselt, köszönhetően annak, hogy a Videoton (pontosabban akkor éppen még VTRGY: Villamossági Televízió és Rádiókészülékek Gyára) dizájnereit hagyták szabadon alkotni, s így bátran követhették a nyugati trendeket. Nem koppintások voltak, hanem önálló formatervezésű darabok. Krómozott hangszórórácsokkal, fa és műanyag oldallapokkal, formás gombokkal. A Camping de Luxe például autó-táskarádió volt. Két oldalán a vastag műanyag lapok nemcsak formai elemek, hanem azt a célt is szolgálták, hogy azokon lehetett becsúsztatni őket a korabeli autók műszerfala alá szerelt sínecskékbe, s így a készülék autórádióként is funkcionált.
Ahogy Kóger úr fogalmaz, a Videoton a műszaki fejlesztés szempontjából sziget volt a szocializmusban. Az üzem könyvtárába a 320 féle szocialista országbeli szaklap mellett 790 féle nyugati műszaki újság is járt, gyakorlatilag minden újdonságról azonnal értesültek. A rádiókat itt eleve úgy szerelték, hogy fogni lehessen vele a rövidhullámot, vagyis a „Luxit” (luxemburgi rádiót, ahonnan az akkori magyar ifjúság érdeklődőbb fele a vasfüggönyön túli slágerekről tájékozódott) és az Amerika Hangját is. Az orosz készülékeken például többnyire csak közép és hosszú hullám vétele volt lehetséges. A Videoton rádiókban nem volt ritka a nyugati alkatrész, az olasz kondenzátorok például. Később jó kapcsolatot ápoltak a japán AKAI-val. Exportáltak is tőkés országokba (miután 1969-re megszerezték az önálló exportjogot, mert addig csak Orion név alatt vihették külföldre a termékeiket): szállítottak az NSZK-ba, a Benelux államokba, Svédországba, Dél-Amerikába. Egyébként 1968 januárjától épp a jobb eladhatóság miatt vették fel a jól csengő Videoton nevet, a kevésbé vonzó VTRGY helyett.
A Vidi a legnagyobb hazai rádiógyártó lett, a rendszerváltásig legalább 200 féle típust gyártott, sok millió példányban: csak táskarádióból például a Camping és a Strand készülékek mellett a Siriust, a Lidót, a Sirályt, a Teenagert, a Fecskét, a Lírát, a Caprit és még sok minden mást. A Videoton 1990 óta sajnos nem állít elő rádiókat, beszállítói munkákat vállal nyugati cégeknek. Régi nagyságára emlékeztető, szép táskarádióit, szobakészülékeit ma már ócskapiacon se nagyon lehet megkapni, legfeljebb gyűjtők őrizgetnek belőlük néhány darabot.
