Egervári: búcsú, majd kiesés
A legendás arénához közeli Nemzeti Sportcsarnokban szintén tolongott a tömeg, mert csaknem egy évtized után újra összeállt az Illés zenekar, és fergeteges hangulatú, mozifilmre is vett koncertet adott a régi falak között. Az igazi nagy dobás azonban az volt, hogy Szepesi György MLSZ-elnök, a szpíkerek szpíkere kijárta: huszonöt év elteltével hazajöhessen Puskás Ferenc, aki ugyancsak zsúfolt lelátók előtt „gördült” a pályára abban az időben bizony már nem kis pocakjával. Mostanában nem sikk felidézni, de a leghíresebb magyar mélyen meghajolt a Népstadion kommunista-szocialista kormánypáholya előtt...
Az annak idején még a felszabadulás évfordulójaként emlegetett április negyedikén viszont fél házat sem jegyeztek a legnagyobb hazai sportlétesítményben (30 000 néző), noha azon a napon kettős találkozó szerepelt a programban. Ám csak az egyik meccs – a listavezető Vasas és a harmadik helyen álló Honvéd – mérkőzése volt rangadó, a másik nem, az MTK ugyanis ibolya szerény tizenhatodikként lépett fel az ezüstérmes pozícióban lévő FTC-vel szemben. Ennek ellenére a szünetben 2-1-re vezetett, amivel nagy örömöt okozott nemcsak saját híveinek, de az angyalföldi és a kispesti szurkolóknak is, ám a második félidőben a ferencvárosiak erősítettek, és előbb egyenlítettek, majd a hajrában fordítottak.
A képen jobbra – a rémült Gáspár József kapussal együtt – látható Egervári Sándor a nyolcvanadik percben, Turner Csaba helyett állt be az MTK-ba; akkor még 2-2-t mutattak az eredményjelző táblák. Az abban az évadban nehéz sorsú – utóbb az NB I-től elbúcsúzó – kék-fehéreknek a döntetlen is messzemenően megfelelt volna, de a cserejátékos nem hozott szerencsét az MTK-nak: pályára küldése után két perccel Szokolai László 3-2-re alakította az állást, majd Nyilasi Tibor beállította a végeredményt (4-2). Egervári 1981 nyarán – 187 első osztályú mérkőzéssel a háta mögött – be is fejezte labdarúgó-pályafutását, és későbbről is ismerős lehetett neki az a korántsem kellemes érzés, hogy elköszönt, csapata pedig kiesett...
S hogy miként futballoztak a Hungária körútiak? Arra a legjellemzőbb alighanem az, amit a győztes ferencvárosiakról írt a szaksajtó: „Az FTC csapatjátéka ezen a mérkőzésen széteső és szervezetlen, a védelme lassú és könnyen zavarba hozható volt.” Képzeljék, mit nyújtott a „2-4-es” MTK... Meg azt is képzeljék el, hogyan értékelnék a korabeli – még mind az újságírásban, mind a futballban jártas – zsurnaliszták napjaink NB I-es „produkcióit”. Felteszem, nem lelkendeznének annyira, mint az este háromnegyed hétre hirdetett főműsor, a Honvéd–Vasas után. A rezümé így szólt: „A két csapat legénysége mindent felvonultatott, ami a labdarúgást érdekessé, izgalmassá, vonzóvá teszi.”
Pedig sokáig úgy tetszett, mintha csak egy csapat lenne a pályán: Esterházy Márton duplájával és Bodonyi Béla góljával a kispestiek a hatvannegyedik percben már 3-0-ra vezettek. Ám Kiss László előbb nagy lövéssel, majd a felső lécről a hálóba vágódó fejessel szépített – ezzel a huszonhatodik forduló után 25 góllal állt a mesterlövészek listájának élén –, aztán Komjáti András az évad gólját küldte a hálóba: finoman átemelt Kocsis István fölött, s a visszahulló labdát, a nélkül, hogy az földet ért volna, elemi erővel zúdította a kapuba (3-3).
Ez az alakítás szépségdíjat érdemelt volna, feltéve, hogy azt előbb osztják ki, mint a színikritikusok 1981-es díját. Az utóbbit ugyanis hét – nem éppen szűk – esztendővel később adták át, mert a kulturális kormányzat nem engedte, hogy a legjobb új magyar drámaként Kornis Mihály Hallelujája kapja az elismerést. Mivel a többi kategória nyertesei szolidaritást vállaltak a ki (nem) tüntetett szerzővel, Koltai Tamás csak 1988 decemberében nyújthatta át a díjakat a Fészek Klubban egybegyűlt nyolcvanegyes kiválasztottaknak.
Az MTK-drukkerek nyilván felsóhajtanak: hej, ha mi is elodázhattuk volna hét évvel a kiesést...
