Dollárpapa
Különös misztikumnak számított, mikor édesapám vette a kabátját, és „elmentem az Arany János utcába” felkiáltással behúzta maga mögött az ajtót. Az csak később derült ki, hogy mit csinált ott: ment a dollárboltba Kaloderma krémért, márkás cigiért, nyugati játékért. Bennünket, gyerekeket sosem vitt magával, nehogy kizokogjunk tőle kétszerannyi Milkát, mint amennyit szeretett volna venni, esetleg egy újabb hatalmas doboz legót. Pedig az öcsém havonta elmondta, az a menő az osztályban, akinek a legtöbb, legspécibb legója van.
A rendszeresen külföldön dolgozók jól tudták: kinti napidíjuk negyven százalékát befizetve remek számlát vezethetnek a dollárboltban. Akkor, mikor a magyar csak háromévente utazhatott külföldre, és ehhez rózsaszín kartonját lepecsételtetve, összesen száz dollárt válthatott ki az OTP-ben. Ilyenkor a külkeres felvette a családi rendeléseket, és elvánszorgott mondjuk a Városháza, a Váci vagy az Arany János utcai üzletbe.
Mint egy titkos szekta tagjai: – némi igazoltatás után – úgy léptek be a paradicsomba. Már előre lezsírozták a sarki trafikban, hogy a karton Marlborót (á: két dollár, kábé harminc forint) kétszáz forintért átveszik tőlük. A trafikos meg pult alól árulta ezeket a Fecskénél, Munkásnál jóval zamatosabb füstölni valókat. Természetesen borsos felárral.
A seftelésről megannyi történet szól. Egy jó barátom klasszikus sztorija például a villamosenergiai kutatóintézetbe vezet. Egy osztályvezetőhöz érkezett vendégségbe, kinek asztalán zöld dobozok hevertek. A kézfogás után rögtön nyílt a páncélszekrény, kibukkant a skót whisky, a zöldalma szappan, a Creme 21, a Persil mosópor, a Palmolive-sampon és a svájci csokoládé.
– Na, mi kéne? – kérdezte az osztályvezető. – Semmi – mondta ismerősöm, akit a külföldi kiküldetésnél is azért szerettek a kollégák, mert sosem hozott haza „árulni valót”. Az ő kontójára bőven lehetett vásárolni felbecsülhetetlen értékű Lux szappant és csakis fű alatt vásárolható, képregénybe csomagolt Donald rágógumit. – Inkább azt mondd meg: mik ezek a zöld dobozok. – Ó, ezek a Magyarország és Szovjetunió közötti nagyfeszültségű vezeték titkos tervrajzai lyukkártyán. De csak foglalná a helyet a páncélban, ugyan ki akarná ellopni?
A kiskereskedelmi mennyiséget a kamionosok tudták igazán felülmúlni. Volt valutájuk rogyásig, és ha nem a szék alá vagy a rakodótérbe rejtették hazafelé a feketepiacon vagyonokat érő holmikat, akkor felesleges dollárjukat a Konzumba fektették. És a Martini meg a dobozos sör, a Coca Cola és a gin minden társaságban nagyobb kuriózumnak számított – érthető módon –, mint a Lánchíd konyak és a szirupos narancsszörp. De ugyanúgy jól lehetett kereskedni a márkás karórákkal is: egy időben például a lila-fehér számlapos, kocka alakú Casio óráért álltak sorban az emberek.
A képen látható kézimunkákra vagy porcelánokra főként a diplomaták ácsingóztak. Vitték haza a családnak karácsonyi szuvenírnek az exportra szánt népművészetet vagy emlékbe, ha letelt a megbízatásuk. (Ők nem nagyon jártak azokba a kis konzum boltokba, ahova nem kellett „pecsétes belépő”. Itt szerényebb kínálatot pásztázhattak a prospektusból, de elég volt ide a rokontól kapott zöldhasú bankó is, amelynek eredetét senki sem firtatta. )
1967-ben a Népszabadság arról tudósított, hogy június 1-jétől a Konzumturiszt, a Konsumex és a Mogürt Kereskedelmi Vállalat együttműködésével új szolgáltatást vezet be. Ezzel akar segítséget nyújtani a gépkocsi-vásárláshoz. Ami nem kis szó volt akkoriban, mikor évekig kellett várakozni a Merkúr-listákon, míg – némi protekcióval – haza lehetett vinni a Zsigulit. Szóval a konzumláncolatnál a kocsi árát konvertibilis valutában bármely nagyobb nyugati pénzintézménynél befizethette mondjuk az amerikai nagybácsi, csak a típust kellett kiválasztani. Így ajándékozhatott Renault R 10-est és R 16-ost, Fiat 850 Coupée-t vagy Limousine-t. De kisebb befektetéssel a külföldön élő rokon pikk-pakk megrendelhette a szegény magyar unokaöcsnek a Moszkvicsot, a Skodát, a Wartburgot, a Zastavát, esetleg a Trabantot is.
