Képmentő: Amikor Csajkovszkijt faragták
Ismert történet, hogy 1965-ben felújítás címén lecserélték az Operaház főpárkányán álló tizenhat zeneszerzőszobrot. Az eredeti szoborsorban olasz, francia és német zeneszerzők szerepeltek, közülük többen is az egyházi zene mesterei. Az alkotások megsérültek a II. világháborúban, de javíthatók lettek volna. Ehelyett új készült mind helyett, s a kultúrpolitika jelentősen átírta a névsort is. A tizenhatos válogatásba bekerült három orosz, egy lengyel és egy cseh zeneszerző is. Az oroszok közül Glinka, Muszorgszkij és Csajkovszkij kapott helyet a párkányon. Ezen az 1963 nyarán készült fotón épp Csajkovszkijt faragják a Képzőművészeti Kivitelező és Iparvállalat műhelyében.
A kép mellé cikk is íródott, melyben riporter elődöm azt mutatta be, hogyan készülnek valójában a szobrok. Mert nem úgy, hogy Kisfaludi Strobl mester például nekiállt a kőtömbnek, s addig faragta, csiszolta, míg ki nem szabadította belőle a kívánt figurát. Azt hiszem, már Michelangelo korában sem egészen így történt ez. A XX. században már biztosan nem. A nagy művész inkább csak megálmodta az alakot, s elkészítette modellben a pontos formát, amelynek alapján aztán jókezű névtelenek formázták meg a valóságos szobrot, s a mester legfeljebb csak cizellált.
Az ötvenes években alakult Képzőművészeti Kivitelező és Iparvállalat kőfaragó műhelye a mai Olof Palme házban volt, a Városligetben (a vállalat öntödei részéről már korábban írtunk, ez kezdetben a Vignali-féle Jász utcai szoboröntödében működött, majd a hetvenes évek elején létesült egy új, modern öntöde a kőbányai Barabás utcában, amely ma a Szabó Öntészeti Kft. telephelye). De maradjunk most az Olof Palme háznál: itt készültek a rendszerváltásig az ország kisebb-nagyobb köztéri kőszobrai, a sematikus politikai művektől az örök művészi értékkel bíró alkotásokig. Innen elégítették ki úgymond a társadalmi szoborigényeket. A padlás például az ötvenes években – mint mondják – tele volt előre gyártott Lenin-, Sztálin- és Rákosi-büsztökkel, melyek '56-ban egyik napról a másikra devalválódtak (kivéve talán Lenint), lehetett az egészet kihajítani.
Amikor ez a fotó készült, „harminckét fehér óriás” sorakozott a fal mellett a műhelyben, a tizenhat operaházi zeneszerzőszobor duplán: az 1:1 arányú gipszminták és mészkőből kifaragott pontos másaik. De itt és ekkor születtek a pécsi székesegyház apostolalakjai (egyikük a felvételen látható is) vagy Ohmann Béla Gárdonyi-szobra az egri színház számára. (Az előtérben látható nőalakról nem tudtam kideríteni, hogy kinek a műve, kérném az olvasók segítségét).
A cég a hatvanas, hetvenes években élte fénykorát, hatalmas szoborigény volt akkoriban a vidéki városok részéről is, szinte sorban álltak a megrendelők. Az elkészült alkotásokat aztán a vállalat úgynevezett „helyező csoportja” állította a helyére, amely öt-hat mackótermetű szakiból állt, meséli Szilágyi András, a Budapest Galéria munkatársa. Vezetőjüket Sütő Ferencnek hívták, aki életre való vagánysággal és hatalmas szakmai rutinnal oldotta meg a legnehezebb helyzeteket is. Legalább kétezer szobor felállítását vezette szerte az országban.
A kőfaragók között is voltak szinte művészként kezelt, óriási tekintélyű szakemberek, akik közül többen a nyolcvanas évektől – amikor a vállalat már leszállóágba került – saját műhelyt alapítottak. Így jött létre például a ma is működő Fáskerti és Társa Bt., ilyen kivált mester többek közt Benke Zoltán és ilyen volt a szakmában dzsentroid eleganciájáról híres Király Lőrinc, aki sokat dolgozott például Melocco Miklósnak.
A Képzőművészeti Kivitelező – melynek volt még egy építészeti makettkészítő és egy festékgyártó üzeme is – a rendszerváltás után széthullott. Az Olof Palme ház kiállítóhely lett, a szoborfaragás pedig ma privát műhelyekben történik, például Süttőn és Sóskúton.
