A romeltakarító
Bevallom, nem először futok neki, hogy ezt a képet megírjam, de első próbálkozásra nem sikerült megfejtenem a rejtvényt. Azt persze gondoltam, hogy talán a háború utáni első polgármesterről lehet szó és nem Kammermayerről. De hát ki is volt a háború után a város élén? Vas Zoltán, Kővágó József. Hamar kiderült azonban, hogy közülük egyik sem a képen látható úr. Visszalapoztam a régi újságokat is, hiába: ez a fotó nem jelent meg, sem 1969-ben, sem 1970-ben. Utólag már, az egyszerű megoldás birtokában, persze, kissé röstellem, hogy végül is nem én oldottam meg a feladványt, hanem a FSZEK Budapest Gyűjtemény közbenjárása révén Jalsovszky Katalin, a Magyar Nemzeti Múzeum fotógyűjteményének vezetője. A képen Csorba János látható.
Való igaz: ő volt az első polgármester a háború után, pontosabban a felszabadult Pesten, mert Budán még folytak a harcok, amikor megválasztották 1945 januárjában, s alig szabadult fel az ország, amikor 1945 májusában már le is köszönt a polgármesteri posztról. Utána következett a kommunista Vas, és a várost újjáépítő Kővágó, akiket a tankönyvekből már inkább ismerhetünk.
Csorba János valahogy holt térben maradt az utókor számára – mentegetem magam, de talán nem egészen alaptalan, amit mondok. A kisgazda politikussal a történészek sem sokat foglalkoztak. Teljes pályájának részletesebb felvázolása az utóbbi években történt meg. Az Állambiztonsági Hivatalok Történeti Levéltárának kiadványában, a Betekintőben ez év elején Palasik Mária közölte nem rég kutathatóvá vált iratok alapján kiegészített életrajzát.
Épp ideje megtudnunk róla a legfontosabbakat. Például, hogy egy makói parasztcsalád tizenegyedik gyerekeként született, s mint legkisebbet, egyedül őt taníttatták, így vált belőle aztán jogvégzett ember. Tudását a húszas évek végétől politikusként kezdte kamatoztatni, a kisgazdák egyik pártszervezője lett az akkor még létező Csanád vármegyében, s a szintén makói Eckhardt Tibor pártelnök mellett tanulta a magasabb politikát. Amikor Eckhardt 1941-ben Amerikába távozott, Csorba János kapta meg képviselői helyét a parlamentben. Igen jó barátja volt Bajcsy-Zsilinszkynek, aki mellett ki is állt a nyilasokkal szemben, részt vett a nemzeti ellenállásban, s ezért 1944 végén szakállt növesztve, küllemét öregesre torzítva bujkálnia kellett. Ezt a fizimiskáját még a harcok után is megtartotta egy darabig. Később viccesen azt mondta, talán e bölcsességet sugárzó szakállnak köszönhette, hogy 1945. január 19-től rá bízták a szétbombázott, romokban álló Pest polgármesterségét, amit egyébként vidéki lévén vonakodott elvállalni, de a munka elől sosem szeretett elszaladni. Első rendelete az volt, hogy kezdjék meg a romok eltávolítását, válogassanak ki, s rakjanak kupacokba minden egész és féltéglát, mesélte az 1970. február 5-én, lapunkban (e kép nélkül) megjelent rövid interjúban. De összegyűjtötték még az üvegcserepeket is, nyersanyagként ugyanis újra tudták használni. Mivel a városháza kiégett, az ideiglenes polgármesteri hivatal a Vízművek Kecskeméti utcai székházában rendezkedett be.
Csorba Jánosnak jutott továbbá a holtak eltemettetése, a tömegközlekedés, a közigazgatás és a kulturális élet újraindítása, az ideiglenes hidak építésének megkezdése, sőt már rövid polgármestersége alatt szóba került „nagy Budapest” kialakítása a városkörnyéki települések hozzácsatolásával. Az egyik legfontosabb probléma a főváros élelmezésének megoldása volt. Mint vidéki ember, talán ezt érezhette a hozzá legközelebb álló feladatnak. Érdekes lehetett, amikor az élelmiszerszállítmányok könnyebb célba juttatása érdekében ideiglenesen összekötötték a 6-os villamos pályáját a Nyugati pályaudvarral, s keskeny nyomtávú gőzmozdonnyal továbbították az élelmiszert a fontosabb csomópontokba. Bevezették a jegyrendszert, s a város anyagi erejének növeléséré olyan adókat, mint a vigalmi adó vagy az egyszeri lakbéradó. Többnyire ezt a pénzt is élelemre költötték.
Aztán, ahogy magához tért a város, újrarendeződött a régi közigazgatás szervezete, azzal együtt megszűnt Csorba János romeltakarító, rövid polgármestersége is. Munkájáért tulajdonképpen minden párt hálás volt, s jutalmul a Közigazgatási Bíróság élére nevezték ki, amely szervezetnek a parlamenti döntések törvényességi kontrollja volt a feladata. Ez egészen 1949-ig működött Csorba elnökletével, a kommunista diktatúrának azonban már nem volt szüksége rá. Csorba nem nagyon kapálózott a hatalomért, újabb státuszokért, mandátumának lejártával visszavonult a politikától. A hatalom viszont érdeklődött őirántra, aminek köszönhetően, téves vádak alapján (például, hogy gyáros és nyomdatulajdonos volt) 1951-ben kitelepítették Dévaványára, ahol 1954-ig élt. Aztán 1956-ban még feltűnt néhány napra a nagypolitikában, szerepet játszott a kisgazdapárt újraalakításában, programjának megfogalmazásában, hogy utána valóban végleg visszavonuljon a politizálástól, de nem a munkától, hisz ügyvédként még dolgozott egy ideig. Az állam természetesen rajta tartotta a szemét, ám semmi rendszerellenes megnyilvánuláson nem tudta rajtakapni, így aztán még azt is megengedték, hogy 1970-ben, a felszabadulás 25. évfordulóján néhány cikk erejéig szóhoz juthasson a sajtóban. Hetvenhárom éves volt ekkor. Még tizenhat évet élt, szinte néma csendben.
