Győzelem!
A Magyarországon sohasem vetített román történelmi kalandfilm, a később a Ceauşescu-rendszert elsöprő forradalomban fontos epizódszerepet játszó Sergiu Nicolaescu rendezte Mihai Vitezaul (Mihály vajda) még a főcím előtti első jelenetében egy végtelenül elcsigázott, csapzott, rongyos katona a lovaglós-vivós-verekedős végső csata közepette izzadtan-koszosan-véresen kiemelkedik az iszapból-sárból, égnek emeli két karját, és iszonyú erővel fölkiált: Victorie!!!!!
Abban a pillanatban premier plánban féltucatnyi nyílvessző fúródik a mellébe, és méltóságteljes lassúsággal visszahanyatlik a mocsárba.
Ha ránéznek a képre, érteni fogják, miért éppen ez jutott eszembe róla. A jó formában lévő Budapesti Honvéd csapata a néhány éve még világverő holland Ajax ellen játszik a legjobb nyolc közé jutásért a Bajnokcsapatok Európa Kupája (BEK) és a Kupagyőztesek Európa Kupája (KEK) után harmadik számú európai klubtornán, az úgynevezett UEFA-kupában - mai utódja az Európa Liga -1978 novemberében. S mégis, tessék nézni, milyen kevesen vannak a lelátón!
A Honvéd internetes honlapján nem is találtam meg a meccs eredményét. Ami azért is furcsa, mert, mondjuk a Bozsik-Kocsis-Puskás, később meg Tichy Lajos fémjelezte csapatnak voltak előtte jó eredményei, de mit tud azóta fölmutatni a kispesti klub?
Ez különben a Honvéd harmadik gólja volt, a kapuval szemben álló Lukács Sándor szerezte, balra Nagy Antal emeli két kezét a magasba. A meccset a magyar csapat 4-1-re megnyerte, a visszavágón csak 2-0-ra kapott ki, és továbbjutott. A következő fordulóban a Duisburg ellen itthon 3-2-re kikapott, Németországban 2-1-re nyert, de idegenben rúgott több góllal a Ruhr-vidékiek mentek tovább.
Jó, ekkor már nem játszott a holland ellenfélnél Suurbier, Blankenburg, Neeskens, Haan, Mühren, Rep, van Dijk és legfőképpen nem volt már ott Johan Cruyff, de azért a Honvéd ellen is pályára lépett például Krol, Arnesen, Lerby, Tahamata, és a képen a földön fekvő világbajnoki ezüstérmes kapus: Schrijvers.
Emlékszem, 1969-ben közvetítette a Magyar Televízió a BEK-döntőt. Hihetetlenül lenyűgözött az olasz AC Milan játéka, különösen Gianni Rivera. Sohasem fogom elfelejteni azt a gólt, amikor az egész védelmet kicselezte, elhúzta a labdát a kapus mellett is, majd bevárta Pierino Pratit, akinek „csak be kellett bólintania" az emelését. Prati, aki mindkét oldalon zseniális szélső létére csak ritkán került be az olasz válogatottba két másik gólt is lőtt, és a Milan 4-1-gyel nyerte el a kupát. Nem is értettem, mit keresett a döntőben a holland ellenfél: valami Ajax.
Hogy láthattam volna meg az azon a meccsen pályára lépőkben azt a csapatot, amely megváltoztatta a világ labdarúgását?! Csakhogy 1971-ben a kolozsvári Kovács István vette át az Ajax edzéseinek irányítását, kidolgozta a ma egészpályás letámadásnak nevezett védekezési-támadási szisztémát, és ezzel megszületett a „totális futball". Kisebb-nagyobb újítások azóta is voltak, de az utóbbi évek Barcelonájáig a Kovács-féle hadrend uralta a pályákat.
Most viszont megint új korszakba léptünk. Az akkori Ajaxhoz is kellettek klasszis futballisták (meg az utolérhetetlen Crujff), a Barcelonában is ott sorakoznak a nagyságok (meg a legnagyobb, Lionel Messi), de másutt is játszanak sztárok, egyelőre mégsem tudják leutánozni azt, ahogy a katalán klub játékosai körbepasszolják az egész pályát, de az ellenfélnek mégsem lehet egy nyugodalmas másodperce sem. Talán éppen akkor van a legnagyobb veszélyben, amikor valamelyik spanyol hátvéd a kapusa felé gurítja a labdát, mert a következő egy-két-három-négy húzás után máris gólhelyzet alakulhat ki a másik kapu előtt! Ó, pedig hányszor fütyültem magam is a lelátó közönségével, amikor a megszerzett labdával nem indított eléggé gyorsan támadást a csapatunk!
A nyolcvanas évek közepén szerencsém Amszterdamban Crujff sportboltjához vezérelt. Az utcára kihelyezett képernyőn úgy egy órán át bénultan néztem az életművéből válogatott jeleneteket. Ahogy most a tévé elé ülök, hogy minél több Barcelona-meccsen figyelhessem Josep Guardiola edző bámulatos találmányát. Nem tudok betelni vele.
Azután a szünetben kapcsolgatva, véletlenül egy magyar bajnokiba ütközöm: mintha a Nadal-Federerről a Woznacki-Zvonarjovára kapcsolnék. Nem is, mert a tempó különbsége stimmel, de legalább a teniszező lányok technikája nem annyival gyengébb!
Úgyhogy azt mondom: becsüljük meg ezt a képet, amelyen a magyar játékos keze jelzi az győzelmet, a világklasszis kapusé pedig a vereséget. Ki tudja, mikor lesz - lesz-e? - részünk belőle megint?
