Na, ez nem lesz könnyű. Mindenkinek megvan a maga Hofi-képe. Amikor a róla összegyűjtött anyaggal jöttem kifelé földszinti archívumunkból, portásunk utánam szólt: - Őt mindig meghallgattam, még színházban is láttam. Azóta sem született hozzá hasonló humorista!

Igaza lehet. Valahogy úgy alakult, hogy otthon töltöttük a szilvesztert, hát „szakmai kíváncsiságból" kapcsolgattam a csatornák között. Egy idő után azt vettem észre, hogy két helyen időzöm hosszabb ideig: a South Parknál és Hofi Gézánál. Furcsa, hiszen már a rajzfilm is régi darab. De hogy Hofi még mindig hat rám! Hogy nemcsak röhögök rajta, hanem el is gondolkodtat. Hogy új dolgokat látok meg. Hogy most értek meg poénokat. Most fedezem föl, milyen kiszámított profizmussal ágyaz meg az improvizációnak. Hogy a helyzetek ma is ugyanolyanok. Hogy nem kell semmit sem tudni a konkrét esetről, amelyről beszél, mert a hibás gondolatmenetet az ostobák most is ugyanúgy viszik végig.

Ma standupozásnak nevezzük ezt a műfajt. Akkor nem ismertük, legalábbis Woody Allen filmjeinek bemutatásáig. Nem tudom, volt-e a „baráti" országokban (mindenesetre egyetemistaként 1975-ös lengyelországi cserelátogatásunkkor meglepve láttam a kolesz bejáratán a plakátot: „Antikommunista kabaré"). Fogalmam sem lehet, volt-e bárhol hasonló tehetségű komikus.

Nálunk nem volt teljesen egyedül. Vegyük például Alfonzót, akinek magnószalagtekercseken terjedt híres műsora, amivel a Fészek klubban szórakoztatta a színészközönséget. Társadalmi fingparádéjában nagy találékonysággal és szájügyességgel mutatta be, hogyan szellentenek a ranglétra különféle fokain álló emberek a lovasrendőrtől a párttitkárig.

Hofi is debreceni színésztársainak adta elő először paródiáit (legjobb közönsége a színészkirály kolléga, Latinovits Zoltán volt). S nemcsak a színészeket tudta utánozni, hanem a muzsikusokat is, egész zenekari számot produkált egyetlen hangszer nélkül.

Emlékszem, amikor végre videómagnónk lett, két darabra vadásztam az Önök kértékben: Gene Kelly táncára a rajzolt Jerryvel és a Megalkuvó macskákra a rajzolt Hofival és Koóssal. Úgy látszik, mások is, mindkettőnek számos példánya van fenn a YouTube-on.

Parodizáló képességének nagy szerepe volt a műsorában, híressé vált, ahogy Kádár Jánost utánozta. De nem ez volt a lényeg. Voltak vele zenészek a színpadon, időnként szerepeltek partnerek is, de csak mellékesen, a fő szám az volt, ahogy nagyjából háromnegyed órára kiemelte a közönséget a hétköznapokból, miközben éppen hétköznapjaikkal és hétköznapiságukkal szembesítette nézőit és hallgatóit. Egyáltalán nem kímélte őket. Rögtön az elején bemutatta például, hogy még Petőfiről sem tudnak semmit. Emlékezetes jelenetében keressük a 150 éves Petőfit, de sehol sem találjuk (és hol volt még akkor a bornírt barguzini sírfeltárás!).

Mindamellett a közönség érezte, hogy elnéző vele. Az igazi pofont a „fentieknek" szánja. A poén a harmadik-negyedik csavar után az ő kárukra születik meg. A hamis logika mögül felsejlett valami „proli igazság", nyilvánvalóvá vált a mellébeszélés, lelepleződött a hazugság. Nem, nem. Értelmetlenné vált a hazugság. A hatalom hazudozása.

Hofi bátor volt és szókimondó. Mindamellett mindig visszatért a témára, hogy be fogják tiltani. A műsorát túl erősnek tartók nevetségessé tételével tágította a saját lehetőségeit. Elmondta például, mit válaszolt neki a színház igazgatója, amikor megkérdezte tőle, lemehet-e a műsora: „Le. Egyszer!"

Nem hiszem, hogy ma ne teremnének hasonló tehetségek. Hallgatom a fiatal humoristák monológjait, egyszer-kétszer el is nevetem magam, mielőtt megunnám. Vannak vicceik, amiket terjesztenék is, ha még meg tudnám őket jegyezni. De nem többek, mint egy alkalmi asztaltársaság vezéralakjai. Egyszerűen nincs tétje annak, amit összehordanak.

Hofi nagyon is komolyan vette a dolgát, nemcsak az előadás minőségét, hanem azt is, hogy színházi feladata van: a társadalmi állapotokról tudósítani. Mindig vicces volt, de sohasem viccelt.

S akkor arról, ami meglepett. Az az 1977 szilveszterén - azaz az esti Hofi-show előzeteseként - megjelent interjú, amelyhez képünk készült, hót unalmas. Csupa közhelyes magyarázkodás. A legérdekesebb talán, amikor azt mondja: „...a bizalomnak az az egyik kifejeződése, hogy nem szokták ellenőrizni, amit mondok. A másik része pedig az, hogy a légkör, amelyben élek, dolgozom - az is több bizalommal él. Erre van egy elméletem is. Azt hiszem, arról van szó, hogy az erőssel lehet viccelni. Elbírja. A kicsi, a gyenge viszont azonnal megsértődik."

Úgy érzem, mintha Hofi feszengene: minek beszélni róla, az érdekes csak az, amit a színpadon ki tudok fejezni.
A végén kérdés helyett megjegyzi a riporter: „Azt szokták mondani: a politikai kabaré a demokratikus fejlődés egyik ismérve is." Mire Hofi: „A demokráciáé is, a közösségi felelősségé is, a családhoz való tartozás érzéséé is... Hozzá kellett ehhez szokni. Emlékszem még azokra az időkre, amikor úgy jöttek az emberek nézni a műsoromat: »Gyertek el, figyeljétek meg, a műsor kezdődik fél kilenckor, s legkésőbb tízre megdöntik a rendszert...« Ma pedig hányszor látom, hogy büszkélkednek azzal az emberek: nálunk van ilyen."

Jól látom, hogy itt az volt a cél, hogy az olvasó elfogadja: Hofi bármit mondhat a színpadon, és ez azt bizonyítja, hogy a szocialista Magyarországon szólásszabadság van?

Mondtam én, hogy a hatalom gondolatmenete semmit sem változik.

Hofi Géza 1977 decemberében