Most érzem, milyen öreg vagyok. Megkaptam ezt a képet, rápillantottam a hat férfira, és a középső négynek kapásból megmondtam a nevét. Jobbról: Portisch Lajos, Sax Gyula, Bilek István, Ribli Zoltán. Szégyellem, de a másik kettőt meg kellett keresnem a neten. Tudtam, hogy hívják őket, de azt nem, melyik név melyik archoz tartozik. Most már ez is világos: a bal szélen Csom István, jobb oldalt: Forintos Győző.

Tiszta sor: a magyar sakkválogatott indul az olimpiára, a Népszabadság fotóriportere pedig megörökíti a pillanatot, mielőtt a párizsi gépre szállnának. (Nem hiszem, hogy egyenesen Nizzába, a verseny színhelyére vitte őket a repülő.) Nem tudom, hogy gondolták ezt mások, nekem ők nagy sztárok voltak, rettenetesen szurkoltam a jó eredményért. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy az elsőségre nincs esélye a csapatnak (mint 1926-ban és 28-ban), de 1970-ben és 72-ben is megszereztük az ezüstérmet, és az is fantasztikus siker volt.

Most pedig a világklasszis Portisch mögött már ott játszott a nálam csak két évvel idősebb Sax és Ribli, mindkettő már túl a nagymesteri cím megszerzésén. Ifjúsági korukban néhányszor elkapták generációjuk későbbi nagyágyúját, Anatolij Karpovot is.

(Nem tudom megállni, hogy ide ne írjam az akkortájt hallott történetet. Állítólag a budapesti szovjet-magyar ifiválogatott meccsen Karpov arra fogta vereségét, hogy nem bírja elviselni, ahogy Ribli játék közben mereven a szemébe néz. Kérte, hogy tiltsák meg neki, de a versenybíró nem talált erre szankciót a szabálykönyvben.)

A fiatalok mellett a csapat erőssége volt a világversenyeken mindig nagyszerűen játszó Csom. Bileknek - akit idén márciusban 78 éves korában ragadott el a halál - is kijöhetett egyszer a lépés, Forintos pedig erős tartalék...

Tudom, sokan a sakkolimpia kifejezést sem értik. Pedig hivatalosan is így hívják a játék kétévenkénti világbajnokságát, amelyet négy táblán rendeznek meg (két tartalék bármikor bevethető). S ha valaki csak a fizikai küzdelmeket tudja sportnak elfogadni, azért gondolkozzék el rajta, hogy 1999-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is befogadta tagjai közé a sakk világszövetségét. Más kérdés, hogy végül nem lett olimpiai sportág: a nyári játékok műsorát nem akarták tovább tágítani, a téli olimpia kartájából pedig ki kellett volna venni a „jég és hó" kitételt, amit a delegátusok nem szavaztak meg. Így hát a sakkolimpia megmaradt annak, ami volt. Igaz, Pekingben először az olimpia és a paralimpia után megrendezték a szellemi sportjátékok - bridzs, dáma, gó, sakk - olimpiáját, és a tervek szerint Londonban is így lesz. Meg amíg világ a világ.

Szóval 1974-ben is nagy reményekkel indult a válogatott, de végül nem sikerült az örökös bajnok szovjet csapatot megszorítani, csak a hatodik helyen végeztek a mieink.

És ami meglepett, a hivatalos sakktörténetben azt olvasom, hogy éppen Portisch formája nem volt a legjobb. Furcsa: húsz sakkolimpián játszott, és általában ő volt csapatunk legjobb pontszerzője, pedig legtöbbször az első táblát kapta, azaz neki kellett a legerősebb ellenfelekkel megküzdenie.

(Most is ide kell írnom - Hegyi Iván kollégámnak ajánlva -, amit még ezen az oldalon megtudtam: A hetedik forduló reggelén a brazil első táblás játékos, Henrique Mecking beteget jelentett. Edzője nem hitt neki, és beállította a csapatba. Hiába: nem jelent meg az asztalnál, és a skót ellenfél kapta a győzelemért járó pontot. A fáma szerint Mecking nem akarta elmulasztani a Németországban párhuzamosan folyó futball-világbajnokság Brazília-Jugoszlávia meccsének tévéközvetítését...)

Ezen a versenyen tehát a Szovjetunió, Jugoszlávia, az Egyesült Államok, Bulgária és Hollandia is megelőzött bennünket.

De négy év múlva fordult a kocka. Az 1978-as Buenos Aires-i sakkolimpián Portisch, Ribli, Sax, Csom, Adorján András és Vadász László a magyar sporttörténelem egyik legnagyobb sikerét aratta: megnyerte az aranyérmet! Akik kicsit is értenek a sakkhoz, értékelni fogják, hogy ideírom a második helyen végzett szovjet csapat összeállítását: Szpasszkij, Petroszjan, Polugajevszkij, Romanyisin, Vaganyjan, Gulko. Tehát Karpov nem játszott. Nem hitték, hogy szükség lehet rá!