Emlékeim szerint a ruha akkoriban ritka volt és drága. Manapság csak a farmerről szól a fáma, mint a szabadság jelképéről, valamint arról, mennyi pénzt kaszáltak a szabadságszerető fiatalok ezzel a ruhadarabbal vasfüggönyön túl és innen, különösen a szoctábor több még farmertelenebb barakkjaiban. De - leszögezem, ez az én emlékem - a ruha és a cipő is sokba került. A minőség más kategória. Felismerték ezt az ágazat mandarinjai is. Szurdi István belkereskedelmi miniszter például ezt írta a Kirakat egyik 1973-as számában: „A ruházati cikkek erőteljesen >árrugalmas< cikkek, ezt különösen akkor tapasztaljuk, amikor egy-egy ruházati cikk árát mérsékeljük. A fogyasztás ekkor a tervezettnél nagyobb mértékben emelkedik".

Tehát amit a képen látunk az nem más, mint sok árrugalmas cikk, amelynek az árát éppen mérsékelték, és a vevők erre szokatlan vásárlásba kezdtek. Korosztályomnak erről is vannak emlékei, hiszen tudjuk, hogy a harminc vagy akár negyven százalékos engedmény ígérete egész tömegeket hívott nyitásra az áruházak elé. Volt lökdösődés és harc a kapuhoz közelebbi helyekért. Ekkoriban én a sajtóház félemeletén dolgoztam, az ablak épp a Corvin Áruház bejáratára nyílott. Mivel a kollégám szivarozott, emiatt nyitva volt az ablak, még a veszekedést is jól hallottuk. A boltba beérve pedig elkezdődött a harc az árucikkekért. Persze aki élelmes volt, jó előre megbeszélhette egy-egy eladóval, hogy tegyen félre neki a javából. Olyan volt a jó és olcsó ruha akkoriban, akár a pacal vagy a borjúmáj a hentesnél.

Az áruházakban azonban loptak is. Feltehetően nemcsak a vevők, de még az eladók is néha. Legalábbis erre utal ugyanebben az évben, egy másik cikkben Nyilas István, a Centrum Áruház Vállalat központi rendészetének vezetője. Elsősorban az ehhez hasonló csúcsforgalomban fordulhatott elő ilyesmi, de akkor is - mondta Nyilas főrendész -, amikor az eladó nem foglalkozott a vevővel: megesett, hogy valaki egyszerűen kisétált az áruházból egy olyan télikabátban, amelyen rajta volt az árcédula.

A Centrum cég akkor volt 25 éves. A helyzet már nem olyan volt, mint az államosítás utáni években. (Látták az Állami Áruház című filmet Latabárral a főszerepben?) A cégnek 1973-ban már 29 áruháza volt, a csepeli csak egy volt közülük. És már épült a budai Skála, az, amelyet azóta lebontottak, és bevásárlóközpontot állítottak a helyére. Demján Sándor viszont, a mai kapitalizmus vezéralakja, akkor még a Gorsium AFÉSZ elnökeként írt izgalmas cikket a szocialista kereskedelem kérdéseiről a Kirakatban. Ekkor még a Centrum vezetett a kereskedelmi versenyben. 1973-ban - talán épp a téli és nyári árleszállítások jó ütemezésének köszönhetően - elnyerte a Kiváló Vállalat címet és vele a Belkereskedelmi Minisztérium és KPVDSZ (szakszervezet) vándorzászlaját.

A vásároknak ezekben az években már megvolt a maguk rendje, és úgy tudom, egy időben a szocialista országok turistái is hozzájuk igazították bevásárló túráikat. De nem ez volt az egyetlen okkázió akkoriban, hiszen volt Centrum hétfő is! Aki már elfeledte és a boldogabbak, akik soha nem is hallottak róla, nem tudhatják, hogy ilyenkor bizonyos áruk árából 20 (húsz!) százalék engedményt is adott a cég.

De hogy visszatérjünk a történet elejéhez, ekkoriban látogatott el utoljára hazájába és persze mihozzánk a napfényes Kaliforniából B. Zsiga bácsi. Dohogott, zsörtölődött, elsősorban családja nőtagjaira panaszkodott –valójában persze mókázott. „Mindig mondom nekik, ne szélen vásároljatok, hanem a középen!" - mondogatta. Én ezt akkor egyáltalán nem értettem.