Mese a pesti halról

Ősz eleje van, 1973, és tudjuk, hogy olyan reménytelen minden, mint a szocializmus. A szerencsénk is olyan szegényes, mint ez a kis keszeg.

Mint minden jó kép, szokatlan és hihetetlen ez a fotó. Egy pesti mese. Szomorkás mese. Szomorkás, mert már ősz eleje van, 1973, és tudjuk, hogy olyan reménytelen minden, mint a szocializmus. A szerencsénk is olyan szegényes, mint ez a kis keszeg itt, mely már nem is rángatózik, csak lóg vigyázzban a damilon. Valahol a külvárosban ott vagyok én is, Pestlőrincen (mely akkor épp nem volt szent).

Ekkor költöztünk föl vidékről, hogy én már Pesten kezdhessem az iskolát. 1973 szeptembere van tehát, és ott a külvárosban valahol első osztályba lépek épp. Talán aznap kapom az első pofont a tanító nénitől, mindjárt év elején, amikor ez a kép az újságban megjelenik, 1973. szeptember 2-án. Mindez persze nem látszik itt, és mégis.

Horgász kollégám, akinek szakértő véleményét kértem, kevésbé érzékenyült el a kép láttán. Elsőként az tűnt fel neki, hogy „már üvegszálas botja van a kölöknek", mert neki akkor még nem volt. De még ennél is figyelemre méltóbbnak találta, hogy legalább húsz méter magasba kellett felhúznia a halat ott a hídon, ami kockázatos, mert a damil egy testesebb kapás esetén simán el is szakadhat.

De hát, aki a Margit híd erkélyéről pecázik, az nyilván számol ezzel.
A fotó annak idején csak egy képaláírással jelent meg, ami arról szólt, hogy így töltötték a vakáció utolsó napját a pesti srácok. A Népszabadság fotóarchívumában viszont úgy szerepel, hogy „volt még hal a Dunában". Mármint a pesti Dunában, mert laikus számára ez a meglepő. De igaz, tényleg volt hal, még akkor is, hogyha a Vizafogó ekkorra csupán a régi nagy halfogások emlékét őrző helynév maradt.

Pesti halakról és hallesőkről már e sorozatban is esett szó néhányszor. Megírtuk, hogy az ötvenes években tűntek el az utolsó kishalászok Budapestről, a hatvanas években azonban még voltak tekerős emelőhálóval dolgozó tauplisok, de aztán már csak a horgászok maradtak, akik főleg a nagyobb csatornatorkolatoknál lógtak (lógattak) rend szerint, amilyen az Ördögárok beömlése például, az Erzsébet híd budai hídfője mellett.

Fotó: Kéri Dániel / Népszabadság/archív

Mert ott rajzottak leginkább a halak is: a márna, a paduc, a kecsege, a keszeg. Állítólag volt olyan szabály is, hogy a hídról nem szabadott horgászni. Lehet, hogy ezt a fiúk itt a képen nem tudták.

Volt tehát hal a Dunában. És van is. Sőt, a halszakértők állítják, hogy meglepően sok. Az ezredforduló tájékán a budapesti Duna szakaszon mintegy húsz-huszonöt tonnát fogott ki évente a parton pecázó háromezer horgász, a fogásnaplók szerint. Az orvhorgászok zsákmányát egy-két tonnára becsülték.

A legjobb horgászhelyek a hidak és az öblök vidékei, ahol jobban megáll a hal. Főleg a Petőfi híd tájéka, ahol tízkilós harcsákat is fogtak már. A régi, kedvelt helyek, a csatornabefolyók a csepeli tisztítómű üzembe állításával jórészt megszűntek, viszont a Duna vize ennek következtében egyre tisztább. Pár hónapja már a viza visszatelepítésével is megpróbálkoztak. Akárki meglássa, lesz még egyszer vizafogás Pesten.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.