Ünnepnapnak számított tehát, amikor nyaranta nagyanyám egy-egy különlegesen meleg, napsütéses délutánon felcihelődött, mondván, megyünk a Margitszigetre. Mert ha jó kedve volt, akkor nem jobbra, a villamosmegálló felé indultunk a Ferenc körúti házból, hanem balra, a Petőfi híd irányába. A híd lábánál varázslatos világ rejtőzött: a déli oldalon dzsumbujos HÉV-végállomás, ahol bódéból árulták a szörpöt és a lángost, a Közraktárak felé pedig játszóterekkel pöttyözött park, ahol masszív vaskorlát választotta el a kaviccsal körbeszórt sétautakat az odalent hömpölygő víztől. A Dunához csak egyhelyütt lehetett lemenni - a hídpillér melletti lépcsőn, amely egyenesen a vízen ringó pontonhoz vezetett. Ott kötött ki a vízibusz.

Az pedig maga volt a csoda. A lépcső melletti fabódéban kellett megvenni a jegyet, és amikor a hajó odakötött a ponton mellé, leeresztették a hidacskát elzáró láncot, máris kezdődhetett a beszállás. A motor dohogott, ettől az egész hajó remegett egy kicsit, de ha az embernek szerencséje volt, a jegyeket szedő marcona tengerész nem nyújtott segítő kezet, így egy ügyes szökelléssel lehetett megmutatni, vízi emberek volnánk mi magunk is. Aztán már nem volt más hátra, mint lecsapni egy ülésre a hajó hátsó, fedetlen utasterében, persze a víz felőli oldalon. Ha egy-egy hullám permete út közben az arcunkba csapott, nos, hát az volt az igazi.

Ekkorra, a hetvenes évek közepére persze már alaposan átalakult a budapesti személyhajózás. Történelem volt a háború utáni időszak, amikor - a hidak újjáépüléséig - dolgozni, ügyet intézni, rokont látogatni hordták a szedett-vedett bárkák a fővárosiak tízezreit. Éppen ekkortájt szűnt meg a kishajókkal bonyolított átkelőforgalom jelentős része, hogy elsősorban a kikapcsolódni igyekvőket kiszolgáló margitszigeti és csillaghegyi járatok maradjanak meg: itt közlekedett a pártucat embert szállítani képes, beszédes nevű Morgó, Tudor, Hüvelyk Matyi és Babszem Jankó. A vízibuszok ezekhez képest óriásnak számítottak, nem csoda, hogy a budapesti közlekedési vállalat tréfás keresztségében a Hófehérke, Jancsi vagy épp Piroska nevet aggatták rájuk.

A tapasztalat erejével állíthatom, hogy a Jászai Mari tértől vagy a Szent István parktól a szigeti Kaszinóig vagy a Nagyszombat utcától a Palatinusig közlekedő járat mit sem ért: az ember még föl sem eszmélt, és már végetért az utazás. Nem úgy a vízibuszút, amely szerencsés esetben a Lágymányostól egészen a Margitszigetig (más családoknál: a Jászai Mari tértől Pünkösdfürdőig) tartott, és mivel a hajó kikötött mindkét part fontosabb csomópontjain, kellemesen hosszú volt. A vízibuszokat egyébként Vácott gyártották, az ottani egykori alumínium- és horganyfeldolgozó vállalatnál, 1956-tól egészen a hetvenes évekig. A praktikus kivitelű hajóból az idők során készült tengeri, trópusi és protokoll-változat is, de kifejezetten a BKV igényeit volt hivatva kielégíteni a hatvanas évek közepén rendszeresített, hátul nyitott, a gyakori kikötés sérüléseit megelőzendő extra hosszú dörzsfával ellátott típus.

Az alkalomadtán akár majdnem egyórás hajókázást ráadásul igen méltányos áron lehetett igénybe venni. Az egyforintos villamos- és egyötvenes buszjegyek korában a felnőttek három forintért, a gyerekek ennek feléért utazhattak végig a teljes belvárosi Duna-szakaszon. És ez - az utazóközönségnek legalábbis - kétségkívül megérte.