Benjámin ekkorra már az ízléséhez képest túl van rehabilitálva: beültették az Országgyűlésbe, a gondjaira bízták az aczélista reformkommunisták új, harcias szócsövét, az Új Tükröt, és véle nyittatták meg 1978. május 26-án egy esős péntek délutánon az Ünnepi Könyvhetet. "Adnak érdemkeresztet, adnak szép hivatalt, /s aztán már senki gondja, ha 'jobb részed kihalt'./ Egy gesztust a világnak, ördög vigye a lelket. / És tűrd, hogy rádszegezzék dermesztő önfegyelmed." Ezt a Benjámin verset (Nem adhatsz többet) szavalta alulírott szerző, előfölvett bölcsész a hódmezővásárhelyi laktanya szavalóversenyén három évvel korábban, éppoly átéléssel, mint amilyen sikertelenül.

A fényképen nem látszik, kik bújnak meg az esernyők alatt, de bízvást elhihetjük a korabeli lapoknak: jelen vannak hiánytalanul Benjámin kultúrpolitikai zsarnokai-jóbarátai. Aczél György, az illetékes miniszterelnök-helyettes, Óvári Miklós, az állampárt illetékes titkára, Pozsgay Imre, az illetékes miniszter, stb.

Kádár Jánost a hetvenes években a balos, "szektás" "munkásellenzék" szorongatta. E szorongatás egyik mellékes következményeként az addig egy helyszínen rendezett Ünnepi Könyvhét 1974-ben kitört a belvárosi Váci utcából a Váci útra és tovább, beszabadult a „munkáskerületekbe", Újpesttől Csepelig, Kőbányán és Angyalföldön át. 1978-ban már a megnyitó ünnepség is kisodródott a Váci útra, a József Attila Színházhoz, mely eredetileg művelődési háznak készült, Operettszínházként kezdte, és a szórakoztatva felemelendő pesti munkásnép népszínházaként folytatta. A színház túl volt már aranykorán, amikor büntetésből itt játszott Darvas Iván, Gobbi Hilda...

Ekkor a színházat a fényes szelek nemzedékének elkötelezett népi kádere, Miszlay István vezette, aki már évek óta panaszkodott a színház minősíthetetlen technikai körülményeire, a rossz hő- és hangszigetelésre, minek következtében a közönség a szezon közepén megfagyott, az elején és a végén megsült, s minden darabot a forgalmas Váci út zajai festettek alá.

A szocialista könyvhét: fegyver a fogyasztói társadalom elleni harcban. Mert, miként a könyv ünnepét felvezető vezércikkében a Népszabadság kritikusa, Hajdú Ráfis Gábor megállapította: az autó és a könyv, a szellemi és az anyagi javak összeférhetnek ugyan, "torzíthat azonban a gépkocsi, a hétvégi ház, telek hajszolása, ha életcéllá válik-tolakszik, elfordítja az embert a művészettől, a tudománytól, a világtól, - a másik embertől." A könyvhét értelme a visszafordítás volt.

A muníció nem hiányzott. A könyvhét nyolc napján "csak a fővárosban 106 könyvesbolt, 84 könyvsátor, 94 pavilon, sok alkalmi elárusítóhely és mintegy kétezerötszáz munkahelyi terjesztő" igyekezett az alkalomra megjelent 135 kötet 2,7 millió (kötetenként átlagosan húszezer) példányából minél többet elsózni.

Erre a könyvhétre adták ki Horváth Teri keserű, naiv és gyönyörű önéletírását, a Sári-gyöpöt, Bereményi Géza Legendáriumát, Marqueztől A pátriárka alkonyát, az első komoly életrajzot (Hajdú Tiborét) Károlyi Mihályról, az úttörő Bibliai Kislexikont, Hernádi Sándor azóta sok kiadást megélt Helyesírási önképzőjét, Örkény István, Csurka István színműveit, az év elején meghalt Nagy László posztumusz versgyűjteményét, a Magyarország történetének VII. kötetét a dualizmus korának utolsó három évtizedéről és még sok mindent.

De a legnagyobb szenzáció a horthysta hadsereg hírszerzését és kémelhárítását vezető ludovikás ezredes, Kádár Gyula kétkötetes memoárja (A Ludovikától Sopronkőhidáig) volt. Akkor persze még nem tudtuk, hogy ez az emlékirat eredetileg a kommunista állambiztonsági szolgálat számára készült, miután a Gestapo és az NKVD fogságában eltöltött évtized után hazakerült ezredest az ÁVH nyomba letartóztatta, ítélet nélkül fogva tartotta, és beszervezte.