Egyébként akkor még többen jártak a hétköznapi focimeccsre is, de kortársaim többsége mindig megjegyzi: igazán elképesztő tömegek akkor vonultak a Stefánia, majd Vorosilov, végül Népstadion útra, ha ott a művészeknek drukkolhattak. Feltételezem, a közönség számára az is fontos volt, hogy láthatta idoljait kisgatyára vetkezve. Fociztak hát a színészek, filmsztárok és táncdalénekesek, akiket a tévéből, a tévé előtti korban meg a moziból és a képes újságokból ismertek.

Ez a kép 1973-ban készült, és nem a mérkőzés látható rajta. Viszont ott van a háttérben a zsúfolt lelátó, bizonyítva, hogy a lakosság a kabarét és a cirkuszi, elnézést, a labdarúgó játékokat nagyon komolyan vette. Még pénzt is adtak a jegyért, nem is keveset. (Ez volt egyébként az 1920-ban kezdődött SZÚR-korszak legsikeresebb szakasza. Interentes források szerint 1984-ben játszottak utoljára a csapatok ilyen népes közönség előtt.) Kérdés persze, hogy mi volt a fontosabb: a zenés móka vagy a mérkőzés? Azt hiszem, hogy az egész szerves egységet alkotott.

A közönség és a sztárok találkozása sajátos bensőségesség-érzést adott a fizető nézőknek, még akkor is, ha a lelátó roppant távolságban volt a játéktértől. Seres Attila kollégám, a külpolitikai rovat korábbi vezetője, aki majd harminc éve játszik az újságíró csapatban, úgy emlékezik, hogy a publikum inkább a színészeknek, énekeseknek drukkolt. A meccsek - mondja - a bevezető néhány perc után, komolyra váltottak. Ekkor cserélték le a kezdő játékosokat, akiket országosan is ismertek, mint például Pálffy Józsefet, a Magyarország akkori főszerkesztőjét és más tévés arcokat. Persze ezután se úgy ment minden, mint a tétmeccseken. Seres egy keményebb akciójánál például Juhász Jácint szólt oda: Légy észnél öreg, mit keménykedsz! Seres azt mondja: ő egészen addig azt hitte, ez igazi foci lesz. Igaz, a félidők is harminc percesek voltak.

Seres szerint az ismert színészek között is volt több jó játékos: például Eperjes Károly és Nemcsák Károly, aki ma is a színészválogatott kapitánya. A Népszabadságból többen is játszottak ezeken a meccseken, így Hegyi Iván, a lap labdarúgó szakértője, korábban pedig az azóta elhunyt Szabó Ferenc, szintén sportújságíró. Ezek az amatőr mérkőzések valóságos eseménnyé lettek, olyannyira, hogy a televízió hírei közé is bekerültek - talán mert tévések is fociztak a csapatban.

Bánhalmi János képén azonban két színész áll: Major Tamás és Psota Irén. Ők Lujza és Jenő, a kor hacsekéssajója. A lapok és a rádió híreit faló, majd félreértő asszony és az okos férj, aki helyre teszi a dolgot. Rettentő népszerű műsorszám volt: a hülye és a bennfentesen ellenszenves kettőse persze maradandó. Szinte a folklór részévé lettek, és ma már lesüllyedt kultúrjószágként jelennek meg egy-egy rádióhirdetésben, tévéreklámban. Ez is bizonyítja, hogy a politikai korrektség nem uralkodott el Magyarhonban, hiszen a mindent félreértő, buta nő tartósan vicces közhely. Lujza és Jenő élt, él, és feltehetően élni fog.

De van más is, ami nem változik. Az újságírók és a színészek is fociznak, még a XXI. században is. A Népstadiont ugyan már nem tudják megtölteni, de - Seres Attila szíves közlése - vidéki városokban időnként találkoznak, úgynevezett „hírverő" mérkőzéseken.

Vajon kit vagy mit vernek ilyenkor? A hírt vagy a híres embert?