Az állítás bizonyára nem volt teljesen légből kapott, hiszen tény, hogy a városegyesítés után nem sokkal, 1952-ben Újpesten például megépült az Állami Áruház. De tagadhatatlan az is, hogy a Rákosmentének - képünk a tanú rá - egészen 1967-ig kellett várnia egy 800 négyzetméter alapterületű ruházati és műszaki áruházra.

Nagy öröm volt persze az is. Gondoljanak csak bele: több mint tizenöt éve tartozott már Budapesthez az öt faluból - Rákoskeresztúrból, Rákoshegyből, Rákosligetből, Rákoskertből és Rákoscsabából - egybegyúrt kerület, de falusias megjelenése és infrastruktúrája ez idő alatt szinte semmit sem változott. Épp csak bevezették mindenhová a villanyt, és még egy bő évtized volt hátra addig, amíg vezetékes ivóvíz jutott az otthonokba. A városrész területén két termelőszövetkezet is működött, a parasztporták és a modernebb családi házak mellett természetes jelenség volt a vetemény és a háztáji. A lakosság zöme persze már az iparban kereste meg a kenyerét: igaz, mivel ekkortájt egy vegyigyáron, egy építő ktsz-en és bedolgozó, valamint egy ruhaipari szövetkezeten kívül más munkaalkalom nem volt, a többség a kőbányai üzemekbe járt dolgozni.

De Kőbányára kellett menni akkor is, ha például eltört a szemüveg szára: Rákosmentére ugyanis még a legalapvetőbb szolgáltatásokat és üzleteket sem telepítette be a szocialista tervgazdaság. Érthető volt hát a helyiek lelkesedése, amikor 1967. november 4-én - a 7-i ünnepre időzítve - megnyitotta végre kapuit a várva várt Szivárvány Áruház. A földszintes, hosszan elnyúló épületben (hely bőven lévén, nem lett volna értelme fölfelé terjeszkedni), a műszaki cikkek osztályán rádiók, magnetofonok, motorkerékpárok és televíziók kellették magukat. A vegyes műszaki cikkek részlegében mosógépek, centrifugák, porszívók és hűtőszekrények vártak vevőikre, a rövidáru osztályon pedig a hímzőfonáltól a zokniig lehetett - elvben legalábbis - mindent kapni.

És ott volt, persze, az áruház „korszerű önkiválasztó cipőosztálya", ahol a köpenyes elárusító hölgyek háta mögött, a polcokon méret szerint osztályozva sorakoztak a cipők, a vevők pedig kedvükre mustrálhatták, akár kézbe is vehették őket a próba előtt.

Hogy a nyitás napja és a fotóriporterek elvonulta után még hányszor került elő az elegáns próbazsámoly, azt persze nem tudom. De Bánhalmi János a jövő okulására is megörökítette, ahogy egy bőszoknyás, kötényes, fejkendős parasztasszony a kor falusi nőlakosságának meghatározó cipőviseletét, a mamuszt próbálja, eladói segédlettel. Gumitalp, szövet felsőrész, meleg bélés és áldott kényelem - ez volt a mamusz. De az átmeneti kor cipőkollekciójának egyéb darabjait is láthatjuk a képen: a kimenő fűzős félcipő épp a földön pihen, a magasszárú, bőrtalpú téli viselet pedig a vásárló kísérőjének kezében vár a sorára.

1967-ben egy falusi felnőtt átlagosan 1420 forintot költött ruhára - kétharmad annyit, mint egy városi értelmiségi -, ami körülbelül egyhavi jövedelmének felelt meg. Ebből nem telt többre, mint egy kabátra vagy öltönyre, netán egy komolyabb ruhára és egy pár cipőre. Nem csoda hát, hogy a korabeli statisztikák szerint 100 falusi asszonyra mindössze 180 kabát, 660 ruha és 350 pár cipő jutott. Mégis, soha olyan tarka képet nem mutattak a falvak, mint épp ezekben az években: a fiatalabbak jellemzően már modern, városi ruhában, csináltatott frizurával jártak, míg az idősebbek hagyományos viseletben, kötényben és kendőben - s e kettőnek természetesen temérdek izgalmas kombinációja is létezett.

Az első öröm múltával mindazonáltal kiderült, hogy Rákosmente még ennél is többet tudna és szeretne vásárolni. 1973-ban már így írt a kerületet bemutató kiadvány: „A Szivárvány Áruház kerületi lakosságunk vásárlási igényét csak részben elégíti ki. Az új városközpont bevásárló centrumának kiépítésével lakosságunk lehetőségei jelentősen megváltoznak". Erre azonban még évtizedeket kellett várni - és mire megtörtént, már a Szivárvány Áruházat is egy bank foglalta el.