Melléküzem a bikaistállóban
Hanem hát? Szardíniát, mi mást.
Egy korabeli, kitűnő fogyasztóvédelmi szaklap, a Nagyító szerint a hetvenes évek elejére örvendetesen megnőtt a magyar lakosság olajoshal-fogyasztása, mert míg 1960-ban 2600 tonna halkonzervet fogyasztottunk, addig 1971-ben már 5250-et. E mennyiség legnagyobb részét importáltuk, mégpedig olyan országokból, mint Marokkó, Jugoszlávia, Albánia, de néhány fajtát tőkés országokból is: Dániából, Spanyolországból. A lap tesztje szerint azonban a legkiválóbb szardíniák a Szovjetunióból érkeztek (a Sauries és a Sprottni). El is lehet képzelni, hogy így volt. Apósomék például a mai napig a szocializmus egyik áldásaként emlegetik az akkoriban néha kapható orosz vörös kaviárt, ami a rendszerváltás után eltűnt a boltokból. Ebből gondolom, hogy tényleg jó lehetett a szovjet sprotni is.
Azt persze nem tudjuk, hogy azok a gombócba gyűrt halkupacok, amelyekkel itt az asszonyok foglalatoskodtak, honnan valók. Viszont azt igen, hogy „ringli" készült belőlük. Karikára tekerték a sózott kis haltesteket, s úgy tették őket a dobozba, mindegyikbe tízet. Előtte meg kellett pucolni őket, félbe vágni, megfosztani gerincüktől. Mindezt a Kartal-Verseg Barátság Tsz.-ben, Kartalon végezték a Budapesti Konzervgyár megrendelésére. Nyáron uborkát termeltek, csak a hidegebb hónapokra kellett valami, amivel az asszonyok pénzt kereshetnek, s így lett ott melléküzemágban a szardíniapucoló és csomagoló.
Csodálatos dolgok voltak ezek a régi tsz melléküzemek, sok kéznek adtak munkát, és sok hasznos holmit gyártottak: csigatésztát, farmernadrágot, de még autóalkatrészt is. Kartalon meg „ringlit". Az asszonyok reggel fél hatra jártak és délután kettőig dolgoztak. A korabeli újságcikk szerint, amely mellett ez a kép megjelent, 4 kiló 10 deka halat kellett ez idő alatt megpucolniuk, de az ügyesebbek megtisztítottak hat kilót is. Kaptak érte kilónként 12 forint 70 fillért. Nem volt ez olyan rossz pénz. S idősebbek, sokgyerekesek is meg tudták keresni itt, a melléküzemágban.
Sármány Lászlóné, Manci néni vezette annak idején az egyik szardellapucoló brigádot. Épp nem azt amelyik a képen látható, de ismer innen is mindenkit. Ahogy látszik, jó hangulatban folyt a munka, gyakran nótáztak. A halat viszont azóta sem szereti. Úgy emlékszik, a szardíniázás csak két-három évig tartott, azután meg balatoni halat pucoltak a konzervgyárnak, majd halas dobozokat gyártottak, de az már zajos volt, nem nagyon lehetett mellette beszélgetni.
A gyár egyébként sokszor Pestre is felvitte őket, a Gém utcába, ha ott kellett a munkáskéz. Még azt is tudja Manci néni, hogy az épület, amelyben a tsz-halpucolót kialakították, valamikor bikaistálló volt. Persze, azóta rég megszűnt ez a kisüzem, ahogy a tsz is. Bár abból még van valami. Azt már magam teszem hozzá, hogy a konzervgyár Globus néven ma is működik, mindjárt a rendszerváltás után külföldi tulajdonosok kezébe került.
A kartaliakról szóló cikk annak idején, 1974-ben a Népszabadság május 1-ji számában jelent meg. A munka ünnepén. Azt példázta, hogy a gyár és a termelőszövetkezet mennyire egymásra vannak utalva. Ám egyéb, tanulságos írásokat is tartalmazott ez a melléklet. A változások előjelei már ott bújkáltak a sorok között. Mindjárt a kartali anyag mellett például egy olyan cikket találni, amely a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen a Chikán Attila vezetésével megalakult szakkollégiumot mutatja be. Ez is afféle „melléküzemág" volt. És ma már tudjuk, hogy a rendszerváltás egyik fontos „bikaistállója" lett.
