Ismeri például a Leó csokiburkolatának roppanását, a fapálcika (szerencsére puhára ázott) szálkáit - elvégre egy csepp sem maradhatott a termékből, amely másfészer annyiba került, mint egy kétgombócos fagylalt. Ugyanígy tudja azt is, hogy a nyuszi alakú lufi lényegesen elegánsabbnak minősült ugyan, mint a sima gömb, de ajánlatos volt vele nagyon vigyázni: ha az ember óvatlanul megfogta a nyúl fülét, az azonnal leeresztett, és a kókadt guminyúlványba lehetetlen volt ismét életet lehelni.

Márpedig a nyuszilufi elsőrendű feladata - nézzék csak meg a képet -, hogy megkoronázzon egy amúgy is meglehetősen szép napot. A budapesti Városligetben vagyunk, 1977 júliusában: a vakációnak még hátravan a fele, az úttörőtábor már megvolt, nemsokára indul a család apuék gyárának balatoni üdülőjébe, és még nagymamáék is várnak falura. Szép az élet.

Úgy képzelem, nyitásra, azaz délelőtt tíz órára ért ki az apa a két gyerekkel a Ligetbe. Az anya örült, hogy nincsenek láb alatt - takarítani a vakáció alatt is kell valakinek -, így még azt sem bánta, hogy legalább egy százast el fognak verni belépőkre, kólára, jégkrémre és luftballonra, netán similabdára a Vidám Parkban. (Hogy az apa egy-két korsó sört is le fog gurítani, míg a srácok az Elvarázsolt kastély torzító tükrei előtt idétlenkednek, arra egyenesen fogadást mert volna kötni.) De nem létezett vakáció Vidám Park nélkül: a hatvanas évek lepukkant, düledező játékaira már csak a szülők emlékeztek, a gyerekek legfeljebb azon bosszankodtak, hogy túl sokan állnak sorba a modern dodzsem, a félelmetes élménnyel kecsegtető Ciklon, vagy az új, harminc méteres, egyenest a Szovjetunióból érkezett óriáskerék előtt. A Ciklont például semmi pénzért ki nem hagyták volna, már csak azért sem, mert ha ott kirémüldözték magukat, a régi, recsegő-ropogó favázon rohanó Hullámvasúton gyerekjáték volt viccből hegymenetben sikítozni.

Habár ez őket a legkevésbé sem érdekelte, de tény, hogy a Vidám Park ezt a csodás fellendülést nem másnak, mint az új gazdasági mechanizmusnak köszönhette. 1968-ban kiszámolták ugyanis, hogy a park hamarosan csődbe megy, a gyakran fél századosnál is öregebb játékok pedig ráomlanak a nagyérdeműre. Mit volt mit tenni, vállalkozni kezdtek. A senki által nem látogatott üzemeket lebontották, helyükre új, népszerű attrakciókat hoztak, megújították a sokak által kedvelt dodzsemet, és vásároltak egy csomó játékautomatát (lásd még: nyerőgép pénznyeremény nélkül), amelyeknek köszönhetően immár télen is nyitva tarthatott a park. A hetvenes évek közepére már 120 elektromos játék csilingelt a mind nagyobbra bővített teremben: volt ott flipper, torpedó, autóverseny, szerencsekerék és asztalifoci is.

Lapunk fotóriportere ezen a nyári napon persze a félhomályos játékterembe be sem tette a lábát. Fényképezett viszont rémülten visítókat a Ciklonon, léggömbárust, hűsölő medvét az Állatkertben és strandolókat a Széchenyi fürdőben. Meg persze sakkozókat a ligeti padokon. A cikk, amelyet fotói illusztrálni voltak hivatottak, Tabi László Sakk című tárcája volt ugyanis.