Nem nagyon beszélgettünk vele erről, mert hát mindünknél volt valami. Kevéske német márka, francia vagy éppen svájci frank, begyűrve a neszeszerbe vagy behajtogatva az útikönyv lapjai közé. A vámosok sírtak volna a röhögéstől, ha valóban nekiállnak keresni, de persze nem foglalkoztak velünk. A kicsempészett extrapénzt így aztán útikönyvestül, neszeszerestül lopta el tőlünk a londoni szálláson az a kedélyes tolvaj, aki - miután az utolsó bankjegyet is kiszálazta a holmik közül - a pakkot gondosan odakészítette a Szent Pál katedrális kapujához. Mindazonáltal áldassék érte a neve.

No de hát amiről én beszélek, az már egy másik kor. Képünk jelene viszont 1967: a frissen átadott, új határállomás a nyári csúcsforgalomban napi 2300 személygépkocsit, motorkerékpárt és autóbuszt fogadott. javarészt onnan ide tartót persze. Mégis, meglehetős tömegnek tűnhetett ez a korábbi évekhez képest, amikor gyakorlatilag zárva voltak a határok, és nyugatra szinte kizárólag szolgálati útlevéllel utazhatott a magyar. Egy rövid, 1956 tavaszi kitérőt nem számítva csak a hatvanas évek közepetájt indult meg némi enyhülés; ekként értékelhetjük legalábbis, hogy már mozgó vonaton is folyt útlevélellenőrzés, és az útlevélkezelő járőrök nem fogtak géppisztolyt az utasokra. A magyarok nyugati turistáskodása azonban még jócskán váratott magára.

Sőt, egyáltalán a külföldi utazgatás is. 1967 szeptemberében például Így kell Csehszlovákiába utazni című cikkben írta le a Népszabadság a praktikus információkat. Innen megtudható, hogy az északi szomszédaihoz induló polgár az illetékes rendőrkapitányságon, száz forint ellenében válthatott betétlapot a személyi igazolványába, amellyel aztán harminc napig tartózkodhatott az országban. A betétlap birtokában vásárolhatott valutát az OTP-nél vagy az IBUSZ-nál, naponta és személyenként 150 forint értékben. Egy évben csak kétheti tartózkodásnak megfelelő valutaösszeget lehetett vásárolni, és ha a tervezettnél előbb tért vissza a turista, a fennmaradó napokra kiutalt valutát negyvennyolc órán belül vissza kellett váltania.

Így aztán nem csoda, hogy Bánhalmi Jánosnak ez a képe a hegyeshalmi átkelőről egy olyan cikkhez készült, amelyben a külföld legfeljebb érintőlegesen szerepelt. A szerző írásában azt firtatta, vajon mikorra készül el teljes hosszúságában az új, Budapesttől a határig vezető 1-es út.

Aztán eltelt öt év, és 1972-ben bevezették a kétféle útlevelet. A kékkel nyugatra utazhatott az ember - háromévenként egyszer akár egy teljes hónapot is eltölthetett turistaként a vasfüggöny túlsó oldalán -, a pirossal pedig a szocialista országokba. Az efféle utazgatás azonban a világútlevél bevezetéséig és a devizakorlátozások eltörléséig - lásd: Gorenje-korszak - nem vált igazi nemzeti sporttá. 1967-ben pedig végképp aligha fordult meg bárkinek is a fejében, hogy négy évtized múltán üresen konganak majd az őrbódék a határállomáson, és közel s távol egyetlen épületben mutatkozik majd valódi élet. Abban, amelyen neonbetűk hirdetik, hogy ott működik a Hegyeshalom Shopping Center.