Tizenkét féle műlegyet és mézzel ízesített csalit használ a tökéletes pecás - írta az első horgászbiblia szerzőpárosa, Izaak Walton és Charles Cotton, 1653-ban. Háromszáztizennégy évvel később, 1967 nyarán egész mást gondoltak a tökéletes pecásról a budapesti „szakírók": a tökély aprócska bikiniben, gömbölyű idomokkal, horgászbottal a kezében csücsült egy Duna-parti kőkupac csücskén. Mivel azonban a Magyar horgász folyóiratának nyári címlap-modellje augusztus 17-én, csütörtökön sem bukkant fel a fővárosi vízparton, semmi nem zavarta meg az idilli nyugalmat. Bőszen sütött a nap, a 265 centiméteres langyvízben boldogan lubickoltak a halak, a Kossuthra tekert táskarádióból - a csendre intő horgász-etikettnek megfelelően - halkan szivárgó hang ismertette Móricz Zsigmond életét és művészetét. A három éve átadott Erzsébet hídon döcögő 44-es villamos sem csapott komolyabb lármát, ráadásul a horgászigazolványt és a kifogott halmennyiséget ellenőrző halőr sem zavargott aznap délután.  

Egyedül a horgász-hídfőállás háta mögül érkező bűz jelentett némi kellemetlenséget. Ott bukkant felszínre ugyanis az Ördög-árokban csörgedező patak, amelyet bel-budai, földalatti szakaszán konyhai hulladékával, gépolajjal, műtrágyával és saját végtermékével dúsított a környék lakossága.

Megúszhatta volna az idejáró százfős csapat a szagokat, na meg a botot is egyszerűbb lett volna bevágniuk a folyásiránnyal párhuzamosan, ha feltelepülnek a hídra, ezt azonban rendelet tiltotta: mely szerint a műtárgynak számító hídról tilos horgászni. Így aztán a törvénytisztelő delikvensek - Kossuth-díjas művész, színész, bankigazgató, tanár és kétkezi munkás - maradtak a sirályok övezte partszakaszon, amely a budai szennyvízkifolyókra települt pecaparadicsomok közül - megelőzve a Kolosy tér, a Bem tér és a Batthyányi tér csatornaszájait - mindig is a favorit maradt.

A minimális negyven centit meghaladó márnára, jászra, paducra várakozva ezen a nyáron gyakran szóba került a Kelet-Európában elsőként, Dunaújvárosban megrendezett nemzetközi horgász-világbajnokság, ahol a várva-várt eseményre a főszervező, az akkor húsz éves Magyar Országos Horgász Szövetség (MOHOSZ) irányításával kiépítették, kikövezték a vasmű kikötőjét, ahol aztán a korabeli, francia szabályozás szerint minden kifogott hal és annak minden grammja további egy pontot jelentett. A nagymenő franciák, angolok és olaszok teljesítménye mellett legendák terjedtek a nyugatról érkező versenyzők felszerelését illetően is, mivel a hatvanas években itthon még be kellett érni a házi készítésű bambuszbotokkal, vagy a Triál szerény kínálatával. Akadtak azonban, akik nem bírták kivárni, hogy a nyolcvanas években megnyíljanak az első maszek horgászboltok.

- A Mariahilfer Strassén volt a törzshelyünk, ahol egy magyar származású, Fazekas nevezetű úriembertől szereztük be a legújabb holmikat, spéci zsinórt, botot, horgot - meséli az ötven éve horgászó szakíró, Ferenczy Dénes.

A halászlével és halpaprikással turbózott gulyáskommunizmusban - ha a szerencse is melléjük szegődött - így még jobb esélyekkel pályázhattak a Magyar Horgász 1966-ban indított, rekorder rovatába. A 72 kilós harcsát kihalászó, bajai Simits Ferenc és a 25 kilós ponttyal büszkélkedő szolnoki főorvos, Wessely Antal társaságába - akiknek gigantikus zsákmányát még az ókor híres versenyhorgászai - Antonius és Kleopátra - is megirigyelhették volna.