Akkoriban a por és a hőség tette pokollá a kombájnok kabinjaiban ülők életét, a tsz-ekét pedig a krónikus alkatrészhiány. Nem múlt el nyár, hogy ne foglalkozott volna a sajtó az alkatrésztörések, a hibás beállítások miatt kényszerpihenőre ítélt masinákkal, meg a gépállomásokat pótalkatrésszel ellátó vállalatok főnökeinek mentegetődzéseivel.

Az aratókat illett jól tartani. Kiadós, kalóriadús étel járt nekik - gulyás, hús, tészta -, a déli órákban, a legnagyobb hőség idején pedig pihenő. Igaz, ennek fejében napszálltáig dolgoztak. Mert mindennél fontosabb volt a gyorsaság, hiszen a túlérett kalászokból peregni kezdett a szem, s ha esett, szárítani kellett a termést.

Képünk beállított jelenet lehet, mert azokban az időkben nem volt szokás ilyen traktát rendezni a gabonatábla szélén. Emlékeim szerint az aratók marmonkannán, traktorgumin vagy a fűben ülve ettek. Itt a bútorok a helyi téesz konyhájáról valók lehetnek (a hozzánk legközelebbi széken jól látható az a fémlap, amelyen a tulajdonos neve és a leltári szám szerepel), s talán a felvétel jobb szélén álló férfi vezethette az ebédet kiszállító terepjárót/mikrobuszt/oldalkocsis motorkerékpárt. A gazdaságnak a helyi óvodát, bölcsödét, öregek napközijét és az ,,irodistákat" is ellátó konyháján főhetett az étel, amely alumínium ételhordókban jutott el az aratókhoz.

Látjuk: konyhai alkalmazott szolgál fel, s hogy megadják a módját, van abrosz, vizeskancsó, hűsítőül pár dinnye is. Minden azt sugallja ezen a fotón: a szövetkezeti parasztság ugyanolyan gondoskodás részese, mint a gyárak dolgozói, akik szinte fillérekért jutottak hozzá a meleg koszthoz az üzemi étkezdékben.