Tüdő-szalon
Amikor az első, látens „TBC-szakember", Ibn Sina Avicenna 1020-ban bejelentette, hogy létezik egy tüdő-kór, amely fertőzés útján terjed, majd pácienseit karanténba zárta, valójában már komoly múltra tekintett vissza a nyavalya. Ennek legfőbb bizonyítékai a félmillió évvel ezelőtt élt előember, a húszezer éve elpusztult bölény és az ötezer éves egyiptomi múmia maradványában talált jelek.
A halálosztó bacilus tényleges beazonosítására jóval később, 1882-ben került sor: a felismerésért a német orvos, Robert Koch 1905-ben Nobel-díjat is kapott. Akkortájt már gőzerővel üzemelt az 1838-ban terápiás helyszínné alakított, amerikai Mamut-barlang, és a világ első tüdőszanatóriuma, Görbersdorfban - a Szabadság-hegy gyógyintézetének megnyitására azonban még várni kellett.
Ahogy azt a Pesti Futár megírta, a „lég- és napfürdőzésre" ácsingózó urak és hölgyek 1927 júniusában rohamozták meg a Ferenc József főherceg jelenlétében megnyitott luxusintézményt, amelyet igényüknek megfelelően kristálycsillárok, drága szőnyegek, olajfestmények díszítettek. De volt ott biliárdszoba is, egy angol szaklap szerint Európa második legjobb golfpázsitja, szólt a világvevő rádió, délutánonként pedig fehér zongoránál, frakkban maga az igazgató szórakoztatta a kifinomult ízlésű közönséget. (A négyemeletes épületet az első magyar toronyház, a Fiumei úti, Országos Társadalombiztosító Intézet társépítésze, Jakab Dezső tervezte. Helyén korábban Eötvös József báró klasszicista villája állt, amelyet halála után lebontottak.)
A békebeli hangulatnak már nyoma sem volt, amikor a - háborúban hadikórházként és rendőrlaktanyaként is üzemelő - Mártonhegyi út 6. szám alatti épületet 1949-ben az újra népbetegséggé váló kórral, a TBC-vel fertőzött gyerekek és felnőttek kapták meg.
A gyerekszanatórium lakói sajátos napirend szerint éltek: reggel hatkor hőmérőzés, reggeli, délelőtt vizit, légkúrák és iskola, délután kettőtől négyig szigoróan vett csendespihenő, majd tanulás, játék, vacsora, este kilenckor központi villanyoltás. (Lefekvés előtt sokszor pótvacsorát is kaptak az éhenkórász gyerekek, amely többnyire a nap közben megmaradt gyümölcsökből és zsíros kenyérből állt. A kései nass a sokszor alultáplált gyerekeknek előírt, kalóriadús étrend részét képezte, akár csak az intézmény saját cukrászának remekművei.)
- Érettségizni is lehetett itt. Saját iskolánk volt, saját tanári karral, év végi bizonyítvánnyal, ami főleg eleinte volt nagyon fontos, amikor még éveket töltöttek itt a gyerekek - meséli a kezdetektől egészen 2001-ig a szanatóriumban dolgozó nyugalmazott főorvos, Szócska Miklós.
- Külön világ volt ez a Sváb-hegyi szubkultúra - emlékszik vissza az 1967 februárjában készült képen is látható Állami Gyermekszanatóriumra a főorvos fia, Szócska Miklós, akinek édesanyja is a szanatóriumban dolgozott. Mint mondja, otthon saját bejáratú evőeszköze volt mindenkinek, nehogy a gyerekek elkapjanak valamit a fertőző betegekkel foglalkozó szülőktől.
A fertőzésveszély miatt a szanatóriumban élő, több száz gyereket sem engedték haza, a hónapokat, éveket elzártan töltő betegeket kizárólag vasárnap délelőtt látogathatták a felnőtt családtagok, a kiskorú testvérek pedig egyáltalán nem. (A kijárási tilalom miatt lemaradtak az 1967-ben bemutatott, Fekete István regényből készült, Tüskevár adaptációról.)
Karácsonykor a bentlakók közösen fát állítottak, irodalmi műsorokat szerveztek, szórakozásképpen maradtak a társasjátékok, mint például az akkoriban nagyon menő Babylon II. építőjáték, televízió híján meg a rádióhallgatás. A hatvanas években kuriózumnak számító tévé hiányában a gyerekeknek le kellett mondaniuk az iskolatévé reggeli adásairól - fizika, földrajz, környezet, számtan, mértan órákról -, cserébe belehallgathattak az ifjúmunkás parlament életébe, Wagner operáiba vagy késő délután sugárzott börtöndalokba. Ha éppen elcsípték a híreket, még irigykedni is volt okuk: India vezetése 1967 februárjában ötvenezer tévékészüléket vásárolt ugyanis szocialista országoktól, kizárólag iskolák számára.
