Valamikor másfél száz évvel ezelőtt szépen eltartották a pest-budai halászcéhek a várost helybe úszó hallal. Akkoriban még a mázsás vizákkal is jó ismeretségben voltak az itteni halászmesterek. Aztán a folyót szépen megszabályozták, a város pedig egyesült és  nagyra nőtt. A pest-budai halászokból budapesti halkereskedők lettek, akik messzi vizekből hozatták a halat. Ahogy pedig haladt előre a huszadik század, a természetes vizekből jött sokféle halat egyre inkább kiszorította a mesterséges tógazdaságokban szocializált egyenponty.

Az ötvenes években eltűntek az utolsó háti halaskosárral piacozó kishalászok, a hatvanas években a horgászokon kívül már csak néhány mellékfoglalkozású tauplis (tekerős emelőhálóval, tauplival dolgozó alkalmi halász) zargatta Budapesten a Duna lakóit.

Amikor a fotósunk a borús, esőt ígérő pár fokos pluszban, az alacsony vízállású  (137 cm), apadó, kora téli Duna partján találkozott ezekkel a pontyokkal 1967 december elsején, kerek egy hónappal az új gazdasági mechanizmus bevezetése előtt, a magyarországi haltermelés (évi 28067 tonna) túlnyomó része (22136 tonna) már a tógazdaságokból származott. Minden tíz kiló elfogyasztott halból hét kiló ponty volt - az összes többi három. A halak halála szoros összefüggésben állt Jézus születésével. Az ország egész évi haladagjának negyede Karácsony napjaiban fogyott el. A Szabadság-híd közelében vergődő pontyok zömének útja a  Dimitrov téri Vásárcsarnok túlzsúfolt medencéin, a háziasszonyok hálós cekkerein és a fürdőkádak, lavórok siralomúsztatóin keresztül vezethetett a lábasokba, serpenyőkbe.

A fönti számokból látható, hogy a magyarországi haltermelésből egy polgárra még három kiló sem jutott. De annyi is elég volt. Sőt! Azt írta az újság, hogy "mindenütt telítődött a piac, bizonyos eladási nehézségek mutatkoznak halból. Ezért több tógazdaságban az őszi lehalászást tavaszra kellett halasztani..." (Népszabadság, 1967. december 5.) Halból tehát sok volt, baromfiból épp elég, sertéshúsból mutatkozott súlyos hiány. A disznókból szeretett volna a nép akkoriban sokkal többet böllér kézre adni.

Miközben az egy főre jutó évi húsfogyasztás az ötvenes évek végétől a nyolcvanas évek derekáig ötven kiló alól fölment nyolcvan kiló fölé (1967-ben 54 kilónál tartottunk), halból csak nem kellett több évi két és fél, három kilónál.

Teltek-múltak az évtizedek, ma már szinte csak a halakhoz viszonyulunk úgy, mint régen. A hazai haltermelés nagyjából most is ugyanakkora, túlnyomórészt most is a mesterséges halastavakból származik, java részünknek most is csak az év végefelé jut eszébe a hal és akkor is csak a ponty. Nagyjából annyival nőtt az évi halfogyasztás, amennyi fagyos tengeri lényt sodort hozzánk a szabadpiacos globalizáció. Most négy kilónál tartunk év/fő, amivel tök utolsók vagyunk az unióban. Egy átlagos uniós polgár több mint ötször annyi halat eszik (évente 22 kilót), mint egy magyarországi, és a világátlag (14-15 kg) is három és félszerese a magyarnak.

Ha enni nem is, de hajhászni nagyon szeretjük a halat. A horgászsűrűség nálunk a legnagyobb. Negyven évvel ezelőtt százezer horgászt tartottak nyilván Magyarországon, az is sok volt, de ma már háromszázezret! Isten tudja, hányan pecáznak papír nélkül, és mennyivel növeli a sok legális és illegális horgász a halfogyasztást, de olyan sokkal azért nem növelheti.

Az lehet a baj, hogy már gyerekkorunkban elveszik a kedvünket a haltól. Egyre csak azt halljuk, hogy milyen sok benne a fehérje, milyen kevés a zsír, milyen könnyű emészteni, milyen szörnyen egészséges.... Fúj!

Képmentő 112: Hej, hajhászok!