Alig volt cég, amelynek ne lett volna legalább egy üdülője, de inkább kettő: egy valahol vízparton, egy pedig bárhol másutt. S ha mégsem volt, a társvállalatok saját üdülőikben adtak módot más cégek alkalmazottainak a pihenésre, és viszont. A lényeg, hogy mindez szinte fillérjeikbe került a beutaltaknak.

Voltak aztán a nagy, a SZOT által fenntartott pihenéskombinátok, amelyekbe beutalót szerezni művészet volt, ez már a szocialista összeköttetések bonyolult és zavaros világába nyúlt, hiszen a 60-as évek közepén a szakszervezeti tagoknak csak valamivel több, mint 7 százaléka juthatott ilyen lehetőséghez.

A csúcs azért mégiscsak az üdülőhajóra szóló beutaló volt, amelyikből mindjárt kétfélében is részesülhetett a munkában élenjáró, a szocialista munkaerkölcs szabályait megtartó, példamutató magatartású dolgozó: belföldiben és külföldiben. A hatnapos, a Vigadó térről induló hazai hajós kirándulás Vác, Visegrád, Esztergom, Dunaújváros és Dunaföldvár megismerését tette lehetővé, az 1., 2., illetve 3. osztályra szóló beutalótól függően 250, 200, illetve 150 forintért.

Egy 1965-ös, aktivisták számára készült szakszervezeti kiadvány felhívja a beutaltak figyelmét a hajó könyvtárára és társalgóira, továbbá arra, hogy a presszóban másod-, a söntésben negyedosztályú áron vásárolhatnak kávét, italárut, süteményeket és cigarettát.

Az útmutató azt is leírja, hogy külföldre három helyre indultak üdülőhajók: az Al-Dunára, Csehszlovákiába és Ausztria felé. A fedélzeten az út ideje alatt forintért előre megváltott kuponokkal lehetett fizetni, indulás előtt az utasok még a Belgrád rakparton vámvizsgálaton estek át.

Az út annyira kollektívnak számított, hogy a csoporttól elkóborolni teljességgel kizárt volt. Közös útlevéllel utaztak ugyanis, amelyet gondosan magánál tartott az idegenvezető.

S ha valaki mégis ,,elveszett" volna, az rendszerint nem csehszlovák, jugoszláv vagy román vizeken történt, inkább Bécsben. De ez már egy másik történet.

szot üdülőhajó