Nem értik, ugye? Pedig létezik hazánkban egy komplett nemzedék, a hatvanas évek elején gimnáziumba járóké, amelyik mindmáig csöppet megborzong e szóra. Ők azok, akiknek életébe begyűrűzött az 1958 júliusában meghirdetett hruscsovi reform, amely szerint az iskola egyik feladata, hogy elméleti tudás mellett gyakorlati ismeretekkel, egy-egy szakmával is megismertesse a fiatalokat.

Már az 1958/59-es tanévben megkezdődött a nagy próbajáték. Néhány patinás gimnáziumban, így a Madáchban is, kísérleti oktatást indítottak, az óbudai Árpád Gimnázium pedig a humán és a reál tagozat mellé egyenesen lakatosipari szakiskolai tagozatot is szervezett. A gimnazisták ekkortól a hét egy napján a Nyersolajszivattyú-gyárban, illetve a Sportszeráru-gyárban sajátították el az esztergályosság, lakatosság, asztalosság és kárpitosság rejtelmeit: messzi földről jöttek a szakemberek csodálni e szimbiózist.

Mondanunk se kell talán, hogy a pedagógusok már e kísérleti szakaszban rámutattak a rendszer gyenge pontjaira. Egyrészt, hogy az üzemek nincsenek felkészülve ilyen tömegű diák fogadására - ne feledjük: amellett, hogy az oktatásügy irányítói nekifogtak felduzzasztani a gimnáziumi létszámokat, már a Ratkó-gyerekek is közelítettek a középiskolához -, másrészt, hogy a termelő munka helyszíneivel, a munkásosztály napi tevékenységével való szembesülés nem biztos, hogy a kívánt hatást váltja ki a nebulókból. Ennek ellenére 1961-ben törvényi úton is bevezették a gimnáziumok 5+1-es munkarendjét - ami kétségkívül könnyítés volt az ugyancsak fontolóra vett 4+2-höz és 3+3-hoz képest.

A Barcsay utcai Madách Imre Gimnáziumban - tudható meg Véghelyi József egykori igazgató iskolatörténeti írásából - ez a váltás különösen azért járt súlyos következményekkel, mert ugyancsak 1961-ben kínált először lehetőséget az oktatási törvény a tagozatos osztályok megszervezésére. Miközben tehát az eredetileg 16 osztályra méretezett iskolaépületben a mind szélesebb rétegek érettségihez juttatása jegyében már 24 csoportot tanítottak, és létrehozták a biológia-kémia, matematika-fizika és angol nyelvi tagozatot, folyamatosan rimánkodhattak a környékbeli üzemeknek, hogy heti egy napra fogadják a diákjaikat. Így tanulgattak a gimnazisták nyomdásznak, lakatosnak, esztergályosnak, szabásznak, autószerelőnek vagy akár szövőnőnek akár.

Az 1958-ban kezdődött kísérlet csaknem egy évtizedig tartott a Barcsay utcában. 1961-től mindenkinek ebben a rendben kellett tanulnia, és egészen 1966-ig tartott, hogy kimenő rendszerben átadják a múltnak az izgalmas kezdeményezést. Ekkorra, 1967-re azonban már nem maradt más belőle, mint a heti két órába belezsúfolt gyakorlati foglalkozás, és az őszi hetekre időzített - javarészt gyümölcsszedésben megtestesülő - termelő munka. Képünkön a lányoknak rendszeresített szabás-varrás óra látható: a tanárnő pedig aligha lehet más, mint az évkönyvekben megörökített Lehoczky Jánosné, aki 1965-től 1979-ig tanította a diáklányokat. (A fiúkkal ugyanezen idő alatt Nagy Endre igyekezett elsajátíttatni a műszaki ismereteket.)

Őszintén szólva csak egy dolgot nem tudok hová tenni a képen. 1980-ban, amikor az őszi, csokoládégyárban abszolvált termelés után megkezdődött a tanítás, minket, elsősöket úgy küldtek angolórára, hogy „menjetek a varróterembe". Aztán a dohszagú hátsó lépcső mentén, furcsa csapóajtókon át jutottunk el az udvarról nyíló, félhomályos hajdani iskolaszolga-lakásba, ahol a szűkös tanteremben meglehetős hidegben árválkodtak a padok. Nemrég még ott álltak a gyakorlati foglalkozás varrógépei - mesélték -, innen a név. Nem nagyon értettük persze: mi már technikát tanultunk.

Viszont akárhogy nézem is, ezen a képen még emeleti ablakok látszanak egy tágas tanterem csinos függönyei mögött. Ami azt mutatja, hogy históriája során bizony a gyakorlati foglalkozás is sokat veszthetett a pozícióiból.

madách gimnázium