Egy fénykép, amelynek a fotográfia ősi és közhelyes formulája szerint az „élet krónikásának" kellene lennie, de ezúttal a halál krónikása. A felvételen egy galambot látunk, pontosabban annak lenyomatát. Galambét, amely nekirepült egy ablaküvegnek, és halála előtti pillanatban metszően éles kontúrokkal rajzolta bele magát az időtlenségbe. Szinte átlényegítette magát az üvegtáblába, valahogy úgy, ahogy Edgar Allan Poe gyönyörű novellájában a festő festette át kedvesét a vászonra.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

A mű készítésének során, a vásznon látható alakba napról napra több élet és lélek költözött, míg a modell egyre fakóbb, sápadtabb lett. Amikor aztán a festő, az utolsó ecsetvonást követően megittasulva, rajongva állapította meg saját alkotásáról,
hogy „ez maga az élet!", döbbenten látta azt is: kedvese holtan terül el mellette, mert az utolsó ecsetvonással az élet végérvényesen átköltözött belőle a festménybe.

Amely így tényleg pontosan olyan lett, mint az élet. Pedig egy festmény volt.

Csak egy kép.