Nem hiszem, hogy Shakes­peare-vígjátékot másként kellene játszani, mint egy mai bohózatot. Sőt, az lenne a jó, ha éppen úgy szólalna meg a klasszikus szöveg, mintha mai volna. Erre rendezőként Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója is szemlátomást törekszik: igyekszik könnyed természetességgel, jól követhető lendületességgel eljátszatni a mozidramaturgián nevelkedett XXI. századi nézőknek a Sok hűhó semmiértet.

E tekintetben nagyjából ugyanúgy, mint tizenhárom esztendeje nyáron, Keszthelyen, majd ősztől Kecskeméten. Lényegében szórakoztatóipari becsvággyal. Habókos értelmezési próbálkozásoknál jobb. Az igazi értelmezésnél meg kevesebb.
De a semmit is lehet igényesen csinálni, erre éppen a Centrál Színházban láthattunk példát: a Ma este megbukunk című buborékot fújták olyan technikai tökéllyel és mindentudással, amilyet magyar színházban nemigen látni. Ám ehhez szükség volt az angol stábra, élén Mark Bell rendezővel. Mindenesetre bizonyította: a színészek képesek a fegyelmezett, precíz bohóckodásra.

Schmied Zoltán és Pokorny Lia Horváth Judit

A Sok hűhó esetében viszont mindenki úgy játszik, ahogy kedve tartja. Schmied Zoltán koncentráltan, fegyelmezett humorral adja a megszerelmesedő nőgyűlölőt, Pokorny Lia egy megkeseredett vénlány minden búját-baját beleviszi a kötekedő természete miatt vidámnak mondott nőszemélybe. Szópárbajaikat kevésbé egymással, inkább a hallgatóságnak vívják. Papp János szokásához híven torkában gordonkahúrokat rezegtetve szenvedi el a megrendült apa fájdalmas háborgásait, Magyar Attila viszont önmagához képest szokatlan önmérséklettel, már-már ízléssel bohóckodja az önkéntes rendőri-polgárőri fontoskodást. Rada Bálint gálánsan udvarol, de tragikus hősként féltékenykedik, Ágoston Katalin az igaztalan vádak alatt megrendülve lel rá Hero jellemére. Botos Éva eleven, víg kedélyű cseléd, Szirtes Balázs körültekintő barát. Cserna Antal megint kerekít egy eleven karikatúrát. A kisebb szerepek gazdái esetlegesen jönnek-mennek, de legalább nem is tűnnek föl nagyon.

A stiláris zavar közepette viszont a rendező ügyel arra, hogy a maga fordította szöveg érvényesüljön. Érthetően szólalnak meg az élcek, a szójátékok, a szófacsarások, és a cselekmény is jól követhető. Olykor megcsillan a shakespeare-i szellemesség. Ami viszont fontosabb lenne, a lényeg meg sem érinti az előadást: az, hogy a történetet egy hajszál választja el a tragédiától. Éppen nem „semmi" a tét a cselekmény mozgalmasabb vonulatában. Rágalom, féltékenység működik itt is, akár az Othellóban, és majdnem úgy is végződik. Merő véletlen, hogy az igazság kiderül, és minden jóra fordul. Az előadás nem vesz tudomást a fenyegetettségről, nem engedi a nézőnek sem, hogy tudomást vegyen róla. A megnyugtató kibontakozás, az igazság diadala biztos tudatában ülhetjük végig az összességében kellemes bolondozást.
Ez az igazán kellemetlen az egészben.