Most, amikor a magyar jégkorong-válogatott az „igazi” világbajnokságra készül, és Kanada ellen küzd majd a továbbjutásért... Na jó, ez azért ma is csak poén: nem az észak-amerikaiakkal szemben kell majd kiharcolnunk a bennmaradást, de így is hihetetlen, hogy lesz meccs, amelyen a legnagyobbakkal együtt fognak kicsúszni a jégre a magyarok! S biztosan nem voltam egyedül, aki megkönnyezte, amikor Vas Márton az ukránok elleni utolsó – döntő – meccsen emberhátrányban bevágott gólja után biztossá vált a továbbjutás!

És utána kétszer is eljátszották a Himnuszt, először a találkozó győztesének. Ezt még valahogy fegyelmezetten végigállták a fiúk, de amikor a vébégyőztes tiszteletére szólalt meg a zene, nem bírták tovább, öklükkel a levegőt csépelték, és ujjongva énekelték: „Balsors, akit régen tép...” S ha eddig irigyeltük a franciákat, hogy nekik a Marseillaise diadalmas ritmusa jutott, most bebizonyosodott megint, hogy sírva vigadni: az az igazi.

A mellékelt képen még nagyon messze vagyunk ettől. Magyarországon akkor még egyáltalán nem volt fedett jégcsarnok, és ha nem volt eléggé hideg az idő, félő volt, hogy a hokimeccs harmadik harmadára már nem csak azért lesznek lassabbak a mieink, mint Anatolij Firszov vagy Valerij Harlamov – ó, az orosz hoki! –, mert őket mintha rakétával tanították volna korcsolyázni, hanem mert a megolvadt jégfelületen a pocsolyákat is kerülgetniük kellett.

Mégis egy Fradi–Dózsa a Kisstadionban: azt nem lehetett kihagyni! Egyrészt, a fene sem várta ki a tavaszt, hogy focimeccsen drukkolhasson a csapatának, másrészt nem számított a hideg, ha a lelkesedés melegítette belülről az embert (esküszöm, csak kevés rummal kellett rásegíteni!).

Én olyan csapatnak szurkoltam – a Vasasnak –, amely nem volt érdekelt a hokiban. Szerencsére ott volt a BVSC – 67-ben majdnem megnyerte a bajnokságot is –, volt tehát kinek szorítanom, de azért tudtam, igazából csak a Fradi–Dózsa meccs számít.

Pedig a BVSC-vel nemcsak csapatot, játékost is választottam: Palla Tóni a szemem előtt nőtt nagy játékossá, és később egy lakógyűlésen mellé kerültem. Boldog voltam, hogy egy ilyen sztár a szomszédom, ő meg örült, hogy tudja valaki, mit ér. Mert azért sokan nem voltunk akkor sem, akik tudtuk.

Mindegy, bennfentes lettem, és szerencsére akkor is volt mit megsiratni. A közben felépült Budapest Sportcsarnokban – azóta leégett, a helyén áll a Papp László Sportaréna – a magyar csapat a kínaiakat megelőzve a C csoportból a B-be jutott, és mint csapatkapitány Palla Antal emelhette magasra a kupát!

Akkor azt hittem, elértük, amit lehet! Hogy milyen messzire jutottunk a Kisstadiontól.

És tessék, most Kanada jön!

Igaz, hol van már a BVSC, hol a Dózsa, de még a Fradi is?! Ha itthon akarok meccset nézni, Székesfehérvárra kell utazni, az Alba Volán meccsére az osztrák bajnokság következő fordulójára...

képmentő