Kaviccsal élvezni a matematikát
Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy olvassa el, hogyan emlékeznek volt diákjai arra a tanárra, aki ezen az 1980 decemberében készült képen figyeli a felelőt a Fazekas Mihály Gimnáziumban. Az egyik emlékező szerint elsőben bejött az osztályba, és így mutatkozott be: „Kőváry Károly, vagyis Kavics”. Mert elégedett volt a diákoktól kapott becenevével, és semmiképpen sem szerette volna, ha valami mást aggatnak rá.
És most azt is gondolják el, hogy volt olyan tagozatos osztály a budapesti elit gimnáziumban, amelyben Kőváry tanár úr matematikát és fizikát is tanított, azaz egy héten tizenöt órát tartott az odajáróknak. S nem unták meg egymást! A történetekből az is kiderül, miért nem. Mert Kavics élvezte a matematikát, élvezte a tanítást, és ráadásul tisztában volt azzal, hogy kamaszokkal áll szemben, akiknek megvan a saját életük: még a legendás Fazekasban sem mindig várható el a teljes koncentráció.
Csak egy magában és az osztályában bízó tanár engedheti meg magának, amit ebben a történetben írt le egy volt fazekasos: „Matematikaóra a IV. C-ben. Az érettségi közeledik, odakinn már szikrázik a nap, vakító kék az ég, az első igazi tavaszi napok egyike. Kavics már valószínűleg megcsináltatott néhány feladatot valakikkel, de erre senki sem emlékszik. Most a táblánál magyaráz, de egy perc múlva már erre sem emlékszik senki. Nincs sok hátra az órából. Egyszer csak észrevesszük, valami nincs rendben: Kavics a katedránál ül és olvas. Nagy csend lesz. Mi nem merünk mukkanni se, ő meg csak ül és olvas. Eltelik az utolsó öt perc is, felkel, kimegy. Összeszaladunk. – Bocsánatot kell kérni tőle! – Menjünk utána! Szaladás, nem túl nagy önbizalommal. – Tanár úr, ne haragudjon! – Miért kellene haragudnom? – Mert nem figyeltünk, beszélgettünk, zajongtunk. – Ezért méér’ haragudjak? Amíg figyel valaki, addig annak magyarázok. Ha már senki se tud figyelni, minek beszéljek? Majd legközelebb folytatjuk.”
A Fazekas lánygimnázium volt a hatvanas évek elejéig. (Akkor még nemek szerint különültek el az osztályok, sőt az iskolák is.) 1962-ben azután engedélyezték, hogy speciális matematika tagozat indulhasson: az általános iskolai matematika verseny helyezettjeiből Rábai Imre három nap alatt verbuválta össze azt az osztályt, amely megalapozta a Fazekas-legendát. Ide járt többek között Lovász László is, aki a kombinatorika, az elméleti számítógép-tudomány és kombinatorikus optimalizálás terén elért eredményeiért 1999-ben megkapta a világ legjelentősebb matematikai kitüntetését, a Wolf-díjat.
Az eredetileg piarista pap Kőváry Károly a világháború után nem sokáig folytathatta hivatását, ezért egy másikat választott nem kevés eredménnyel. 1963-ban került a Fazekasba, részt vett a specmatek tagozat tantervének kialakításában, a tanítás didaktikájának kidolgozásában, a tankönyvek elkészítésében, vezette a gimnázium matematikai munkaközösségét. Több mint húsz tanítványa nyert díjat a matematikai diákolimpián.
2001-ben Urbán Jánossal, a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnázium néhány hete elhunyt, szintén legendás matematikatanárával együtt kapta meg az első Rátz tanár úr-díjat. (Rátz László tanítványa volt többek között a játékelmélet és a számítógép elvének kidolgozója, Neumann János, a fizikai Nobel-díjas Wigner Jenő és a közgazdasági Nobel-díjas Harsányi János.)
„Ami Rátz tanár úr volt a Fasori Gimnáziumnak, az Kavics a Fazekasnak” – mondta 2003-as temetésén Surányi László, a Fazekas egyik jelenlegi matematikatanára, a Kavics-hagyomány folytatója. Tavasszal, amikor az iskolában felavatták a Kőváry Károly-termet, ő írt méltató cikket a Természet Világa című folyóiratba, ebben idézi az egyik Kavics-tanítványt: „Nagyon tudott szeretni, gyereket és kúpszeletet egyaránt”.
Azt tudni kell, hogy a tanár úr sosem tett különbséget lányok és fiúk között, sőt szeretetében nem játszott szerepet az sem, hogy gyengébb vagy jobb képességű tanulóról volt-e szó. Más kérdés, hogy a Fazekasba nagyon gyengék nem kerülhettek be. Ma csak remélni tudom, az új, nivellálásra törekvő nevelési koncepció nem tudja megakadályozni, hogy a még szenvedélyesen tanító tanárok gondolkodásra nevelhessék az ambiciózus diákokat!
Sajnos, nem tudom pontosan elmagyarázni, milyen levezetésen töri a fejét a képen látható felelő (a kilétét sem tudtam eddig megállapítani, talán most valaki magára vagy osztálytársára ismer). De eszembe jut róla egy személyes történet.
Máig szégyellem, de matekból én sem voltam igazán jó, hiába kiálthattam volna a szovjet rajzfilmfigurával: „Mindent tudni akarok!” Egy, a Ratkó-gyerekeknek megnyitott, összesen kilenc évig egzisztáló gimibe jártam, amelyet a Sallai Imre nevű kommunista mártírról neveztek el. A matematikát elsőben a későbbi Berzsenyi-igazgató, Bényei Károly, másodiktól a szigoráról híres Peterdi Gizella tanította. (Később az angyalföldi Kilián gimnáziumba került esti tagozatra, ebből lett azután a Hoffmann Rózsa vezette Németh László. Érdekes módon Hoffmann ott éppen a központosítás ellen küzdve szervezte meg az egyik első nyolcosztályos gimnáziumot. Ez tette ismertté annyira, hogy most oktatási államtitkárként megpróbálhassa lerombolni mindazt, amit annak idején felépített.)
Gizi néni nagyjelenete harmadikban – mai számítás szerint tizenegyedikben – volt. Az ötvenes éveit taposó, magányosan élő tanárnő hétfőn reggel két matekkal kezdte a hetünket. Sohasem tartott szünetet, és kegyetlenül számon kért mindent, amit „Hogy a hülyék is értsék”-részletességgel elmagyarázott. Aznap viszont annyira belemerült a magyarázatba, hogy egyszer sem fordult hátra – „Kelen, már megint nem tudsz nyugton maradni?!” –, hanem pillanatnyi megállás nélkül folytatta a levezetést a következő táblán, majd lehúzta az előzőt, saját kezűleg letörölte, és csak írt, írt. Sőt – amit még sohasem láttunk –, megállt egy-egy pillanatra, észrevett valamit, beletörölt a szivaccsal, kijavította, azután nagyobb sebességre kapcsolt, közben meg egyfolytában kommentálta, amit csinált. Egy darabig cseverésztünk, papírgalacsinokat dobáltunk, de azután teljes csönd telepedett az osztályra, egészen addig, amíg vagy nyolc tábla telefirkálása után, hirtelen meg nem pördült, és a képünkbe nem ordította: – Látjátok, milyen szép a matematika!!!
Semmit sem értettem belőle, csak azt láttam, hogy csillog a szeme, és az jutott eszembe: „Hiszen Gizi néni szép!”
– A Pitagorasz-tétel négy különböző bizonyítását írta föl a mi Gizink – közölte lekezelően Krizsán Ibi, az osztály esze. – Van neki vagy 370. – De minek akár kettő is? – értetlenkedtem. – Nem elég, hogy megvan az eredmény? Ezt meg ő nem értette. – Az eredmény érdektelen – szögezte le. – Csak az odavezető gondolkodás érdekes.
