Katarzisok - Cannes-ból jelentjük
A rendező ismét hozza a dokumentarista, egyetlen kameraállásból felvett, puritán valóságot, és mivel a mai Románia önmagában izgalmas téma, már ez is elég egy erős abszurd drámához. Elképesztő, hogy míg látszólag nem történik semmi, óriási dolgokat fogalmaz meg emberekről, kultúráról, társadalomról.Különösen, ha az a semmi a rendőrség és az állami bürokrácia útvesztőiben történik meg.
A cselekmény ennek következtében egyszerűen összefoglalható: egy rendőrnyomozó pár füvet szívó fiatalt figyel. Ő a dealert akarja elkapni, a főnöke pedig a fiatalokat börtönbe zárni. Hátborzongató élmény látni a román valóságot, különösen, hogy a környezet bármikor lecserélhető lenne egy magyarországira. Csak a mi filmjeink nem beszélnek ilyen egyszerűen, nyíltan és őszintén.
Persze lehet bonyolultan, érzelmesen is mesélni. Rögtön jött is egy példa: az Un Certain Regardban mutatták be Lee Daniels Precious című, az amerikai Sundance fesztiválon három díjjal elismert drámáját. Bár a téma mindamellett, hogy roppant tabudöntögető, életveszélyes giccsforrás is egyben: a főszereplő egy tizenöt éves, csekély értelmi képességű, harlemi fekete lány, aki nem elég, hogy krónikusan túlsúlyos, az őt gyűlölő anyja élettársa rendszeresen megerőszakolja. Nem elég, hogy épp a második gyerekével terhes már emiatt, még HIV-vírussal is megfertőzte a férfi.
A létező összes hátrányt besűrítették a karakterbe, aki nem szeretne mást, csak élni. Daniels-nek sikerült elkerülnie az alapvető hibákat, és egy nagyon feszes (érzékeny, de rendkívül kegyetlen) művet rakott le az asztalra.
A filmhez egyébként olyan sztárok adták a nevüket, mint Lenny Kravitz vagy Mariah Carey: előbbi ápolót, utóbbi szociális munkást alakít. És ez utóbbi még csak nem is tréfa, Carey maga is harlemi szegénynegyedből tört ki. Ahogy lapunknak fogalmazott, úgy érzi, ez a film örökre megváltoztatta az életét. Eszébe juttatta, ki is ő valójában.
A sok megtisztító katarzis után a tajvani zseni, Ang Lee szállt ringbe az Arany Pálmáért, élete első komédiájával, a Taking Woodstock-kal. Sok szempontból érdekes, rendhagyó mű, a kisváros életét mutatja be az 1969-es nagy esemény előtt és közben. Érdekes, hogy pont egy ázsiai filmes fogalmazza meg, milyen is a peace-életérzés, de hát Ang Lee hangulatteremtésben mindig is fenomenális volt.
Nincs igazán sztori, mondjuk a totális szétesés nem is követeli meg a definíciót, spontán „őrületnek" ábrázolja a kor szabadságvágyát és pacifista nézeteit. A film kikapcsol, nem is törekszik ennél sokkal többre. Minimális utalások vannak a mai politikai helyzetre. Csak úgy „fű alatt".
Noha a hivatalos versenyben idén nincs magyar film, a cannes-i fesztivál és Martin Scorsese között lévő, több éve tartó együttműködés, most reflektorfénybe röpített minket. A rendezvény és a rendező által létrehozott alapítvány ugyanis minden évben felújít egy klasszikust, ez pedig idén a Michael Powell és a miskolci születésű író-rendező, Pressburger Imre 1948-as klasszikusa, A piros cipellők lett.
A péntek esti gálavetítésen tartott bevezetőjében Scorsese elmesélte: élete egyik legmeghatározóbb művének tartja A piros cipellőket, Powell és Pressburger vizualitása egyedülálló a filmtörténetben.
Nem nyitok vitát.
