– Sosem akartátok eljátszani a Don Quijote-t, Zoli lenne a címszereplő, Péter Sancho?

Scherer Péter: A Don Quijote nagy szerelmem, úgy volt, hogy egyszer megcsináljuk, mégsem sikerült. Titkos tervem, hogy egyszer megpróbáljuk.

Mucsi Zoltán: Egyszer felvetődött, mikor Pepe meglátott szakállal. Mivel ebből musical-adaptáció van, és nem tudok énekelni, ezért kimaradt nekem. Ő meg ajánlotta, hogy egy barátjával írassuk át. Ez kitudódott a Bárkán, és az akkori igazgató, Csányi János mással akarta átíratni. Azt az átiratot egyébként Tasnádi István írta. Bár elkezdtük próbálni, Csányi rendezte, többszöri nekifutásra sem jött össze, minden alkalommal zsákutcába jutott.
Scherer: Aztán a darabot bemutatták Kaposváron nagy sikerrel, eljátszották a szerepeinket mások. Azt a szöveget, amelyben benne voltunk improvizációval. Ezt nem kell nekik tudniuk, ez a mi történetünk.
Mucsi: Most van egy alattomos sugallat, hogy tudják meg ezáltal.
Scherer: Még díjat is kapott az egyik színész, pont az én szerepemben. Ezt nem tudtam elfelejteni, bár megérdemelte a díjat, szuperül játszott.
Mucsi: Meg kell várni, hogy eljöjjön ennek újra az ideje. Ott hibáztunk, hogy engedtünk abból, amit akartunk.

– Kire cserélnétek a másikat?

Mucsi: Pepét senkire, mert senki nem ennyire idegesítő velem, és nem akadt ember, akivel ennyire szoros kapcsolat ilyen hosszú ideig mégis működőképes lenne. Tizenhét éve tart, nagyon sokáig az alvással otthon töltött idő nem adott ki annyit, amennyit együtt voltunk: napi tizenkét órát öt éven át.

– Elég fontos társadalmi kérdésekről beszéltek a Jancsó-filmekben, mégis mindig a hülyéskedés marad meg a nézőkben, miért?

Mucsi: Remélem, azért van, akiben nemcsak az marad meg. Bár, ha látsz egy tragédiát, akkor a katarzis máshonnan érint meg, azt nem meséled. Egy vicces jelenetet viszont elmesélsz százszor, mint egy jó viccet. Nyilván, ha humorral közelítesz egy problémához, abban könnyedség van, a feszültséget nevetéssel oldod fel. Nevetni az emberek nagy része szeret, úgy tűnik.  

– Te is?

Mucsi: Ritkán szoktam, de szeretek.

Scherer: A Jancsó-filmekben azt szeretem, amit Zoli mesélt épp. Kanadában él egy barátja, aki többször járt itthon. A kintiek mindig nyaggatták a rendszerváltás után: mi van ma Magyarországon? Levett három Jancsó-filmet, és azt mondta: nézzétek meg, ilyen. Ez a lenyomat tíz év múlva még inkább látható lesz.

– Hogyan vitatjátok meg a gyerekeitekkel azokat a társadalmi kérdéseket, amelyekkel Pepe foglalkozik a tantermi drámákban? Játszik is kettőben és rendezett hármat: drog, iskolai erőszak, fogyatékosság.

Scherer: A négy tantermi produkcióval rengeteget járok iskolákba. Sokszor a nagyon értelmes, klassz fiatalok megnyílnak a beszélgetésen. Gyakran becsap a fejembe: mekkora energiát fektetek bele, és ez tényleg jó, de ki fog beszélgetni az én gyerekeimmel? Hiszen ezalatt nem vagyok otthon. Bori lányom egyébként sűrűn tanulja velem a szöveget, végszavazik. Ilyenekből azért adódnak kérdések: fú, mi az az elektrosokk?

Mucsi: A közelmúltban volt egy szörnyű esemény: egy fiú kiesett a harmadik emeletről meztelenül. Visszavitték a gyerekek, felöltöztették, nem volt magánál, szóltak a papának, hogy valami van a fiúval. Elvitte, és nem lett jobban. Bevitte a kórházba, és – szörnyű a történet – meghalt a srác. Senki nem szólt, hogy kiesett, állítólag nem merték elmondani. Mikor ezt elolvastam, elkezdett a család erről beszélni: ez miért jöhet létre, mi ez a félelem, miért kell erről szólni.

– Rendeznéd Zolit?

Scherer: Biztos, nagy meccs lenne. Ő nem hisz nekem. Most dolgoztam két emberrel, aki hitt, és baromi jó lett mindkettő. Nálunk az lenne a probléma, hogy ő belülről rendez minden jelenetet, bizonyos fokig meg kívülről kell látni. A konfliktus főleg egy-két sör után jön ki jobban.

Mucsi: Bizonyos dolgokat nem ugyanúgy látunk, ez persze nem probléma. Mi más szemléletmóddal, világlátással létezünk. Ebben a munkában haszna is van.

– Szeretnéd, hogy rendezzen?

Mucsi: Én nem választok rendezőt. Dolgoztam – hasamra ütök – hatvan rendezővel, és körülbelül kettőre mondanám azt, hogy soha többé. Amiket eddig együtt csináltunk, azokat nagyrészt közösen hoztuk létre, de Pepével a ritmusunk is más. Ő gyors, én meg: a „gondoljuk át, miért az?”-típus.

Scherer: Más iskolából jövünk, ahol felnőttem, az Arvisurában, más módszerekkel elemeztünk.